Napja már van a magyar futballnak...

Mert drukkerből azért még mindig van egy-egy lelátónyira való, főleg ha a remény haloványan fölszikrázik egy-egy válogatott találkozó során. Most úgy néz ki, hogy a szerény és óvatos bizakodás ideje jött elé, hiszen néhány középszerű ellenfelet kényszeríttetünk térdre. Hogy aztán ez mire lesz elég a világbajnoki selejtezők során, tavasszal, majd elválik. Minden esetre a játék szurkolói bizakodás nélkül annyit ér, mint a labda levegő nélkül.

És akkor most nézzük, miért éppen november 25. A labdarúgás tanító mesterei köztudottan az angolok voltak. Büszkék is voltak rá fenemód, főleg arra, hogy hazai pályájukon, a Wembley stadionban kilencven esztendőn át senki nem győzte le őket. Azért tíz híján száz évet kihúzni veretlenül, nem kismiska! Csak, hogy Magyarországon szép csendben összeállt egy olyan válogatott, mely később Aranycsapat néven vált ismertté. Hogy milyen motivációk lendítették előre a honi futballunkat éppen akkor, amikor a politika a padlásokat seperte, a „nép ökle”, az ÁVH csengőfrásszal riogatta az egyébként is ijedt állampolgárokat, erről majd a legilletékesebbek szólnak később.

Most tehát ott tartunk, hogy 1953-ban, a szigetországban fenemód bosszantotta Valter Winterbottonékat, hogy így Puskás, meg úgy Kocsis… Hát akkor lássuk már, hogy ki a legény a gáton! Meghívták egy svéd meccs után csapatunkat a Wembleybe, azzal, hogy amelyik nyer, az lesz a világ legjobb válogatottja! Megérkeztek hát Puskásék, a repülőtéren a hivatalnok akként bogarászta a neveket az útlevelekből, mint ha soha nem hallotta volna azokat, majd eljött a mérkőzés napja: 1953. november 25. Na, innen a jeles dátum, ám a nimbuszteremtés csak most kezdődik: a meccs 45. másodpercében Hidegkúti Nándor az angolok hálójába talál! Dermedt csend, amit azért felold a 16. percben Sewell egyenlítése, hanem aztán jön „Józsi az úthengerrel”: 22. perc, Hidegkúti, 2:1, aztán Puskás, 27. perc, 3:1, majd újból Öcsi a 29. percben és 4:1 re áll az Évszázad mérkőzése. A további már merő formalitás: Mortensen félidőig 4:2-re szépít, majd rögtöünb a második félidő elején Bozsik is feliratkozik, 5:2, Hidegkúti, 6:2, aztán egy 11-esből elért szépségtapasz és már is megszületett a legendás 6:3. A repülőtéren a hívatlanok minden játékosunk nevét kifogástalan kiejtéssel citálta, és „mister” volt valamennyiük...

Lehetett bezsebelni az elismeréseket. Sepp Herberger: „Szavakkal le nem írható, amit a magyarok labdakezelésből, stratégiai teljesítményből, és taktikai képességből éppen a futball tanítómestereivel szemben bemutattak.” (A huncut Sepp már ekkor kezdte kiénekelni a szánkból azt a sajtot, melyet egy év múlva, Bernben, a világbajnoki döntőben ki is ejtettünk!) Visszajöttek még az angolok egy revánsra a Népstadionba, de a 7:1-es verség úgy hiányzott nekik, mint a hátukra egy púp...

Hála Istennek, élnek még az Aranycsapatból néhányan, így a szemtanú hitelességével értékelhetnek. Grosics Gyula, a legendás kapus például így emlékezik:
– Érdekes, hogy a pályán nem éreztük a pillanat nagyságát, nem gondoltunk arra, hogy történelmet csinálunk. Azt tudtuk, hogy mennyire fontos az otthoniaknak az eredmény, hiszen 1952-ben, a helsinki olimpián a győzelmünk lázba hozta az országot. Megfogtuk egymás kezét, úgy énekeltük a Himnuszt, kiénekeltük magunkból a visszafojtott hazafiságunkat. Az angol meccs előtt tíz nappal a svédek ellen játszottunk a Népstadionban, nagyon gyenge játékkal, némi bírói segédlettel hoztuk a döntetlent. Öcsi az utolsó percekben büntetőből egyenlített. Akkor mondta az angol szövetségi kapitány a csapatunkra, hogy gólokkal vernek meg bennünket. Szerencsére nem így lett!

Buzánszky Jenő szerint a magyar sajtó 1953-ban csak Hegyeshalomig ért, ám ők látták, hogy sem nálunk, sem a Szovjetunióban nem olyan az élet, mint amilyennek mondják. De nem olyan a vasfüggönyön túl sem! Volt két-háromezer ember a kinti magyarok közül, akik elkísérték a csapatot szerte a nagyvilágba. A meccseken jó volt magyarnak lenni, mert mindig győztek...
– Úgy látom – mondja az Aranycsapat hátvédje –, hiába nyertük volna meg egy évvel később a világbajnokságot, ha kikapunk az angoloktól. A 6:3-nak nagyobb volt a presztízse, mint a világbajnoki trófeának lett volna.

Nyertünk, éppen november 25-én, így aztán a magyar labdarúgás napját minden évben ekkor tartják. Szép volt, jó volt, de régen volt. Generációk nőttek fel a pályák mentén, akiknek nem volt részük hasonló, elementáris élményben. Ők talán nem is tudják, az „öregek” mit lelkendeznek...