A biokertész a föld alatt lakik

Kalapban jár, vállán tarisznya, és a magyaros bajusz, a fürge járás a régi. Pedig az idén töltötte be nyolcvanadik évét. Több éve írja cikkeit lapunk Élő kert rovatában.

– Miért éppen dombházat épített?
– Én ezt életigenlő háznak nevezem, mert szinte minden természetes alapanyagból készült benne, és együtt lélegzik a természettel. Amikor először láttunk ilyen házat, a párommal elhatároztuk, hogy ilyet fogunk építeni. Azt mondtuk: mi így akarjuk alulról szagolni az ibolyát. Olyan, mint a nádfedeles vályogház volt régen, nyáron hűvös van, télen pedig nem szökik ki a meleg. Hosszabbított vályogtéglából építettük, ami cementet is tartalmaz, és a fenyőgerendákat saját magam hántoltam le. Szerintem ez az igazi otthonteremtés, amikor az ember sok mindent saját maga végez el. Így jobban kötődik az otthonához.

– De azért a legtöbben nem ezermesterként, hanem kertészként ismerik.
– Apám gazdálkodott is, így az anyatejjel együtt szívtam magamba a föld szeretetét. Túrkevén születtem 1928-ban, tanyán nőttem fel, kedvenceim a lovak voltak, mert apám, huszár lévén, lótenyésztéssel is foglalkozott. Már tízéves koromban volt saját lovam, és nyaranta két-három csikót én törtem be. Nyeregben éreztem jól magam, nem véletlen, hogy lovastúrákat vezettem még hatvanon túl is.

– Akkor miért nem állattenyésztő lett?
– Azért, mert apám így akarta, a kertészetben látott fantáziát. Egy tanulmányában meg is írta, hogy Magyarországnak olyan jó adottságai vannak, hogy itt csakis mezőgazdasággal szabad foglalkozni. Így kerültem 1946-ban a kertészeti egyetemre, de nagyon rögös út vezetett odáig, hogy kertész is lehessek. Az egyetemről 1949-ben származásom miatt eltávolítottak. Utána voltam segédmunkás, majd faipari gépmunkás, a katonaságnál pedig ácsként dolgoztam. Leszerelés után traktorosként, géplakatosként próbálhattam ki magam, mígnem 1956-ban levelező tagozaton folytathattam tanulmányaimat. Ötven évvel ezelőtt végeztem a kertészeti egyetemen, így az idén megkaptam az aranydiplomát is.

– Ha nem jött volna közbe a második világháború, akkor a családi gazdaságot vitte volna tovább?
– Nem, mert akkor nekem jogot kellett volna tanulni, ugyanis régen két Györffy polgármestere is volt Kevinek. Az egyik a keresztapám, akit Györffy Sándor Péternek hívtak, az én teljes nevem is ez, ezt örököltem tőle, s nagy valószínűséggel én folytathattam volna a munkáját, ugyanis neki nem volt családja.

– Ennyire nem volt mindegy, hogy milyen pályát választ?
– Apámra bíztam a választást. Azóta már tudom, hogy az ember életútja jó előre ki van számítva, a sorsunk meg van írva. Soha nem történt semmi úgy az életemben, ahogy én azt elképzeltem. De azért büszke vagyok arra, hogy lélekben paraszt maradtam. „Művelt a tiszta, nem borítja gaz, a művelt a jó magot könnyen befogadja, s erejét dús terméssé váltva át, táplálékot ad az éhezőnek.”

– Saját verséből idézett? Úgy tudom, több válogatáskötete is megjelent.
– Hogy gondolataimat, érzéseimet versbe foglaltam, azt a kisújszállási gimnáziumban működő önképzőkörnek köszönhetem. Arra tanítottak bennünket, hogy tanuljuk meg gondolatainkat szóban kifejezni. Minden összejövetelen mindenkinek el kellett mondania egy verset.

– Így került kapcsolatba az újságírással is?
– Annak ehhez semmi köze, hiszen első szakcikkemet a Kertészet, Szőlészet közölte 1958-ban. A Kertészeti Egyetem Tangazdaságában dolgoztam géplakatosként, mialatt az egyetemre levelező tagozatra jártam. Egy új vetőgépet teszteltünk, s arról írtam meg a véleményemet.

– De a legtöbben a televízióból ismertük meg. Hogyan sikerült bekerülnie?
– Gerhardt Zsuzsa szerkesztő keresett meg, hogy mutassam be a nézőknek, hogyan kell domboságyat csinálni. Akkoriban a Zöldségtermesztési Kutató Intézetben dolgoztam szaktanácsadóként, és nem okozott lámpalázat, hogy szerepeljek. Aztán később hívtak a Duna Televízióba a Gazdakör című műsor vezetésére. A szerkesztőséggel most is rendszeresen járom az országot és Erdélyt. Szívesen válaszolok a felvetődő szakmai kérdésekre. Nekem már tizennyolc éves koromtól fogva volt saját kertészetem. Három város piacára szállítottam árut, és egy kofától, Regina nénitől tanultam meg a titkot: mindig az a lényeg, amit a vásárló kíván. Egy darab területen fűzfákat telepítettem, és a fűzvesszőből kosarakat fonattam. Ezt szerettem volna megvalósítani első munkahelyemen, a budakalászi rehabilitációs intézetben, ahol azért küzdöttem, hogy a szellemi fogyatékosok teljes értékű emberek legyenek. De ehhez nem kaptam meg a feltételeket, ezért kénytelen voltam otthagyni a terápiás intézetet. Később a Zöldségtermesztési Kutató Intézetben az egyéves vöröshagyma-termesztés megvalósításán fáradoztam, egy év alatt ötszáz nagyüzemben vezettük be ezt a módszert.

– Amikor huszonöt évvel ezelőtt megalakult a Biokultúra Egyesület, ott bábáskodott felette. Miért lett lelkes híve a biogazdálkodásnak?
– Nem tudom elviselni, ha a zöldséget, a gyümölcsöt agyonpermetezik. Különben pedig nekem nem tetszik se a bio, se az öko elnevezés, mert nem magyaros. Én azt mondom, nekem életigenlő kertem van, ami ugyanazt jelenti.

– Elárulná, honnan van ennyi energiája és mitől ilyen fiatalos nyolcvanon túl is?
– Van tennivalóm bőven, sohasem unatkozom. Igyekszem az elém háruló feladatokat a lehető legjobb fizikai és szellemi állapotban elvégezni. Ennek érdekében káros szenvedélyektől mentesen élek, és szenvedéllyel csinálok mindent. Alkotni kell, s hinni benne, hogy amit előállítunk, másoknak is haszon.

– Boldog embernek tartja magát?
– Elfogadom a sorsom, mindazt, amit kaptam, jót és rosszat egyaránt. Nincs értelme annak, hogy az ember egy percre is leeresszen és elveszítse a hitét. Kell mindig egy cél, ami kitartásra ösztönöz. Mondom ezt most, amikor a fogyasztói társadalom a pénzhajhászásra ösztönzi az embereket, hogy minél gazdagabbak legyenek. Hiába gazdag valaki, ha boldogtalan. Én azokat az embereket tudom tisztelni, akik lelkileg, szeretetben és kitartásban gazdagok.