Egy ágyban az ellenséggel (2.)

– Az én dinasztiámban a lányok felnőtté érését mindenkor az jelentette, hogy mielőbb társat választunk, gyerekeket szülünk. A családi minta fontos befolyásoló tényező. Nálunk életre szóló, szoros házasságok köttetnek, a nők pedig erős, összetartó személyiségek. Én viszont folyamatosan azt a visszajelzést kaptam a férjemtől, hogy nem vagyok jó társa.

– Valóban hibáztál?
– Abban mindenképpen, hogy húszévesen a szerelemre mondtam igent. Nem ismertem azt az embert, akivel összekötöttem az életem.

– Ez még önmagában nem lenne végzetes hiba, ha végül társra találtál volna benne...
– Talán a nagy korkülönbség is erősítette, hogy a férjem apukaként irányított, mindent jobban tudott nálam. Nem lettünk szellemileg partnerek. Amíg lángolt a szerelmem, örömmel tanultam tőle, nem éreztem magam alárendelt szerepben. Aztán a férjem egyre messzebb merészkedett, más nők társaságát kereste. Mint egy sötét erdőben, úgy botorkáltam a házasságunkban, és nem találtam segítséget.

– Mi jelenthet kijáratot egy ilyen megalázó helyzetben?
– Eleinte nem gondoltam válásra; komolyan vettem a hitvesi esküm, hogy a férjem mellett kitartok, míg a halál el nem választ. Sok nőtársam hibájába estem, az alapoknál akartam én is újrakezdeni. Anna lányunk születése boldog időszak volt, tehát  újabb gyerek vállalásától vártam a régi lobogást.

– Képes a nosztalgia felforrósítani a kihűlt kapcsolatot?
– Nekünk nem sikerült. Áldott állapotban az anyaság misztériumát éltem meg, miközben valódi pokoljárás kezdődött az életemben. Lili születése percre pontosan annyi ideig tartott, mint Anna világra hozatala – mégis ezer évnek tűnt, mert a férjem csak testben állt mellettem, lélekben magányos voltam. Akkor ott a kórházban már tudtam, hogy a lányokat nem vele nevelem majd fel; az a csöppség a karomban végtelen erőt adott.

– Mi fájt a legjobban? A megcsalás, a lekezelés, az önbecsülés sárba tiprása?
– Inkább az egészen egyszerű, hétköznapi történések. Például amikor a kórházból hazatértem a kisbabánkkal, a férjem egyedül hagyott, más nőhöz ment el... A férjemtől vad dühöt kaptam, mintha valami iszonyatot akarna rajtam leverni. Nagyon csúnyán bántott.

– Ezek után mi tartott még mellette?
– Már semmi. Nem szabad mártírként feláldozni magunkat egy másik ember oltárán, nem arra születtünk, hogy eltapossanak bennünket. Hit nélkül nehéz felállni és megérteni: engem nem a férjem teremtett, csakis egy felsőbb erőnek és önmagamnak kell megfelelnem. Nincs annál nemesebb érzés, mint amikor végre kihúzzuk magunkat...

– A válás nemesít?!
– A fájdalmak megtanítottak értékelni a jót. Az igennek nincs értelme nem nélkül, és a hideg mellett kap értelmet a meleg... A válást úgy éltem meg, mintha az élet-bizonyítványomba egyest írtak volna be, mert a házasságomban nem tudtam megfelelni. Nem fogok újra férjhez menni, egyszer már megszegtem az esküm.

– Még kísért a múltad?
– Kétségtelenül soha be nem gyógyuló sebeket hagyott bennem a házasságom, azonban a jelenben élek. Nagy csapda, ha a válás után magunk helyett a volt partnerünkkel foglalkozunk. Velem mi lesz, én hogyan élek tovább? – ezek  a kérdések visznek előre, ezek az én felelősségeim; a férjemnek nem itt és nem nekem kell elszámolnia bűneiért.

– Keserves, időigényes eljutni eddig az életbölcsességig...
– Két teljes, megszenvedett év egyedül jelentette a tanulóidőszakomat. Illés Endre Szávitri-történetében a párját kereső asszonynak azt tanácsolja a bölcs remete: ha embert keresel, légy türelmes!

– Megérte várnod?
– Igen! Az első olyan kapcsolatban élek évek óta, amelyben a „szeretsz” csupán költői kérdés, mert tudom, érzem a választ. Együtt élni, összeszokni kőkemény, buktatókkal teli feladat, de ha vesszük az akadályokat, a kapcsolat minden nappal nemesebb lesz.