Friderikusz Sándor: Az életet be kell osztani

Kíméletlen kérdésekre őszinte válaszok. A sztárriporter a most megjelent, róla szóló könyvben – Friderikusz – eddig – négyszáz oldalon keresztül vall pályájáról, önmagáról Mihancsik Zsófiának. Olyan magánéleti részletekkel és szakmai kulisszatitkokkal is szolgál, amelyekről még soha senkinek nem beszélt, és amelyekről nemigen szoktak a nyilvánosság előtt beszélni.

– Jól él? Ezt azért kérdezem mindjárt az elején, mert egyszer azt nyilatkozta, hogy havi 500-700 ezer forintból lehet jól élni.
– Gazdagabb barátaimnak szoktam mondogatni, hogy szerintem én harminc-negyvenezer forintnál nem költök többet havonta. Tehát ennyiből is meg tudok élni. Ezt persze senki nem hiszi el. Nekem mégis az az érzésem, hogy ennél több készpénzre nincs szükségem.

– Nyilván kártyával fizet...
– A bankkártyámat többnyire csak külföldön használom, ha netán nagyobb dolgot vásárolok. Pénzügyeimet átutalással intézem. Azt se én, hanem az egyik alkalmazottam. De ha a hét elején magamhoz veszek valamennyi készpénzt, napok múltán is van még belőle. Esküszöm, nem tudom megmondani, mennyiből élek.

– Kőgazdag?
– Azt se tudom megmondani, „kőgazdag” lettem-e. Bár a könyvben pontosan leírom, illetve elmondom, hogy anyagi szempontból mire jutottam. Amerikai értelemben a „kőgazdagság” talán dollármilliárdokat jelent, hazai viszonyok között pedig, mondjuk, úgy ötven milliárd forintnál kezdődik ez a kategória. Ha benne lennék ebben a csoportban, csak tudnék róla.

– És a leggazdagabb magyarok top százas listáján szerepel?
– Amikor az első ilyen kiadványba bele akartak tenni, kénytelen voltam ügyvéddel leállítatni a szerkesztőket. Számomra ugyanis egyértelműen kiderült, hogy becsült, és minden alapot nélkülöző adatokból dolgoznak. Tudjuk jól, ebben az országban már az is éppen elég indulatot kavar, ha az ismert emberek vagyoni helyzete nyilvánosságra kerül. Nekem nincs szükségem felesleges vegzatúrára. Így aztán évről-évre kimaradok az ilyen összeállításokból. De ahogy elnézem a lista utolsó harmadában szereplőket és milliárdjaikat, talán nekem is lenne helyem közöttük.

– Mennyi pénze is van?
– Nincs mit titkolnom. Négy céget működtetek, javarészt én vagyok ezeknek a tulajdonosa. Persze külön kell választani a vállalkozói- és a magánvagyont. Hogy ez utóbbi pillanatnyilag mennyi, azt nehéz lenne megmondani. Mint tudjuk, a világban a pénzügyi válsága óriási bizonytalanságot teremtett, nekem sem lehet érdektelen tehát, hogyan állnak a hazai és a külföldi tőzsdei befektetéseim. E tekintetben én is veszítettem, mit tagadjam.

– A gazdagság látható jelei, mondjuk az, hogy milyen autóval jár, irritálják az embereket?
– Magyarországon legalább is. Egyébként nekem ez ügyben nincsenek rossz tapasztalataim, egyetlen egyszer tettek rám megjegyzést. Legelső autóim egyike egy vadonatúj, nyitott tetejű BMW volt, amikor azzal jártam, a zebránál egy férfi erősen túlzó véleménnyel illette a vagyoni helyzetemet. Pedig azt hittem, nem kell titkolnom, ha van pénzem, s azt veszek belőle, amit jónak tartok. Én azon kivételes emberek közé tartozom, akik a közönség szeme láttára nőttek fel. Következésképp, ahogy tapasztalom, nem különösen irritálja az embereket, hogy harminc éven át, napi tizenhat-tizennyolc órai munkával ennyit és ennyit kerestem.

– Én sem irigykedem: megérdemli.
– Aki hirtelen gazdagszik meg, az persze mindig gyanús. Bevallom magának, hogy az én vagyonom nagyobb része nem is a televíziózásból származik. Csak mosolyogni tudok azokon, akik azt hiszik, hogy miközben tíz- vagy százmilliós szerződéseket kötöttem a különböző tv-csatornákkal, az mind az én pénzem. De hisz’ a műsorokat is ebből kell előállítani! Sokkal közelebb áll a valósághoz az, hogy a meglévő pénzemet többnyire mindig jól fektettem be, és olyan helyekre, ahol szépen jövedelmeztek.

– Jut belőle új autóra is?
– Én hat éve ugyanazzal a dzsippel járok, annyira hozzám nőtt. Nem értek a műszaki dolgokhoz, jogosítványt is csak huszonnyolc éves koromban szereztem. Annak idején Dömsödi Gábort kértem meg, hogy amikor összegyűlt annyi pénzem, vegyen nekem egy használt autót. Csakhogy ő rátalált egy vadonatúj BMW-re, én meg azt sem tudtam, hogy létezik ilyen márka, azt hittem, nem másról, mint a BNV-ről, azaz a Budapesti Nemzetközi Vásárról beszél.

– Elárulja, hogy hol lakik? Budai villában vagy panellakásban?
– Hol a belvárosban egy lakásban, hol egy Budapesthez közeli településen, ritkán pedig egy budai villában. De, ha hiszi, ha nem, ha úgy hozná a sors, nem lenne idegen tőlem a lakótelepi élet sem. Én is albérletekben kezdtem, huszonnégy helyen fordultam meg húsz- és harmincéves korom között. Megmondom őszintén, én még azt is túl korainak tartom, hogy ötvenévesen idáig eljutottam. Az életet be kell osztani, máskülönben kiüresedik. Muszáj a célokat jól időzíteni, nem kell siettetni a gyarapodást, sem anyagi, sem lelki értelemben. Ellenkező esetben céltalanná, előbb-utóbb értelmetlenné válik az élet.

– Lehet az is cél, hogy márkás ruhákat tudjon venni?
– Ha valami, ez aztán végképp nem volt a célom. Amíg ment a show, természetesen sok pénzt költöttem öltözködésre, évente kétszer-háromszor kimentem Londonba vagy Milánóba bevásárolni. Akkor ismerkedtem meg többek között Versace-val, egy idő után már ajándékba kaptam tőle az általa tervezett ruhakölteményeket. Néhányat el is tettem közülük, mert olyan különlegesek. Sajnos az utóbbi időben kissé elhíztam, majdnem száztizennégy kiló lettem. Nem hagyhattam ezt ennyiben, kemény fogyókúrába kezdtem, három hónap alatt már tizenhat kilót adtam le, és még ugyanennyitől szeretnék megszabadulni május végéig.

– Hadd kérdezzem a magánéletéről. Fenyő János médiacézár volt a legjobb barátja?
– Azt nem mondanám, de nagyon jó viszonyba kerültünk az idők során. Olyanok voltunk, mint két testvér.

– Ahogy a könyvéből kiderül, még az olaszországi Velencébe is elvitte ebédelni magánrepülőgépén...
– János ugyan furcsa ember volt, de sok tekintetben mutatkoztak rokon vonásaink, bár az a fajta vadság és agresszivitás, ami őt jellemezte, tőlem nagyon távol állt. Én hozzá képest tényleg őzike szelídségű ember vagyok. Valójában akkor tudatosult bennem, hogy mit is jelentett ő számomra, amikor lelőtték. Mintha a bátyámat vesztettem volna el. De sajnos, meg kell mondani: úgy halt meg, ahogy élt – pontosan olyan agresszíven. Azért arra gyakran gondolok, talán az egész életem és a televíziós tevékenységem is másként alakult volna, ha nem következik be korai és értelmetlen halála.

– Egyedül maradt?
– Bár sokszor vagyok egyedül, de soha se magányosan. Külön öröm számomra, ha például nem kell kimozdulnom otthonról. Olyankor délig ágyban maradok, oda kapom a reggelit, olvasgatok, telefonálgatok, levelekre felelek. Aztán lemegyek a konditerembe, kicsit kínozom magam. Felteszek egy lemezt, jó meleg van a szobában, hangulatosak a belső fények, és véget nem érő módon olvasok, vagy filmeket nézek – mindez tökéletes harmóniát nyújt számomra, észre sem veszem, hogy elmúlt egy nap.

– Tehát mégis csak magányos?
– Ezt kár erőltetnie, mert úgyse tudja belém beszélni! Egyedül élek, de az nem egyenlő a magánnyal.

– Ön a szabadságot választotta?
– Én intellektuális és anyagi értelemben egyaránt szabad vagyok. És ennél jobb állapotot el sem tudok képzelni.

– Milyen viszonyban van a rokonaival?
– Időnként egyik-másik unokatestvéremmel találkozom. A többség Nyíregyházán él, de nemcsak földrajzi, hanem ma már érzelmi távolság is van köztünk. Ugyan gyerekkoromban sok időt töltött együtt a széles értelemben vett család, de felnőtt fejjel rá kellett jönnöm, nem elvághatatlanok ezek a kötelékek. Ki tudja, miért, soha nem éreztem hiányát annak, hogy visszamenjek hozzájuk, mondjuk húsvétkor vagy karácsonykor. Sok éve nem is láttuk egymást.

– Szereti a karácsonyt?
– Szeretet ünnepéről beszélni egy olyan társadalomban, ahol tulajdonképpen már senki nem szeret senkit, igencsak álságos dolog. Amióta édesanyám itt hagyott, többnyire egyedül töltöm az ünnepeket, bár napközben vannak látogatók, például eljönnek hozzám az egykori Gyerekszáj-as gyerekek, akik a műsor óta jócskán megnőttek. December 24-én, este tíz után a pesti utcák marsbéli tájra emlékeztetnek, annyira üresek, ilyenkor gyakran sétálgatok. Teszek egy kört a belvárosban, majd beülök egy hotel bárjába és hallgatom a dzsessz-zenét. Ilyenkor kicsit elandalodom.