Zaciban: lesz ez még így se

Sose adtam be semmit zálogházba, most mégis betértem néhány miskolciba. Sok embert láttam, engem viszont megkülönböztetett nemtetszéssel fogadtak, miután megtudták, hogy nem eladni, de kérdezősködni jöttem.

Megértem. Az ilyesmi magánügy, intim szféra, de legalább nézelődtem. A nagy forgalmat lebonyolító belvárosi üzletben láttam egy szép, vastag, többféle aranyból készített láncot. Hogy mennyit kapott érte tulajdonosa, a középkorú nő, nem tudom, engem viszont kicsit elkapott a bánat, hiszen két éve a lakásunkból a betörők minden nemesfémet kipucoltak, s a lányom diplomaosztóra kapott lánca nagyon hasonlított erre...

Egy másik zálogfiókban dolgozó ifjú hölgy – persze, a neve titok! – valamelyest beszédes volt, mert a főnöke éppen ebédelni ment. Állítja: hozzájuk mostanság már ezüstöt is hoznak bőséggel. Antik dísztárgyakat, étkészletet, gyertyatartót, tálakat, kancsókat. Egyszer meg beállított hozzájuk egy fura ürge, aki az aranyfogát akarta zálogba adni. Jó kis fog volt, még az ételmaradék is látszott rajta. Ilyenkor kerül elő a gumikesztyű, ami egyébként is fontos munkaeszköz a zálogházakban, mivel sok lánc és fülbevaló szinte gusztustalanul mocskos. De legalább valódi, mert hamis arannyal is gyakran próbálkoznak – néha a zálogban jönnek rá, hogy őket is becsapták, amikor valódinak hitt gagyit vettek az utcán.

Az alkalmi kuncsaftok mellett szinte állandó eladókört alkotnak a játékgépesek, kaszinósok, akik pár óra leforgása alatt többször is ki-bepakolják vastag csukló- és aranyláncaikat, szerencséjüktől függően. Ám a többség megszorult szegény ember, bár akad néha meglepetés is. Egyszer egy bundás hölgy gyönyörű, legalább másfél milliót érő láncgarnitúrát hozott – igaz, egy héten belül jött is vissza érte. Tiszta sor, hogy hirtelen készpénzre volt szüksége. Egy idős, jól szituált úr pedig arany zsebóráját és cigarettatárcáját a pultra pakolva szintén élő cáfolata annak, hogy csak szegény emberek „kölcsönkenyere” a zálogház. Jóllehet ez utóbbi típus aztán nem veri nagydobra, ha zálogházba kényszerül, kerüli is a belváros forgalmas fiókjait.

De lesz ez még így se – hogy az ismert amerikai filmcímmel éljünk. Egy nagyhangú asszonyság szerint kezd megrendülni az emberek bizalma a bankok iránt, befektetésnek mostanában sokan csak aranyat vesznek, s ha gyorskölcsönre van szükségük, inkább azt viszik zálogházba, s nem a bankba mennek. A rutinos átvevők pedig szemre tudják, hogy kinek meddig marad náluk a holmija. Mert lesz, akit sose látnak viszont, s gyanítják azt is: egyre kevesebben lesznek a csodavárók, akik évekig fizették  a lejárat utáni költségeket...