Mészkővilág a budai hegyoldalban

Izgatott negyedik osztályosokkal tolongunk a Szemlő-hegyi barlang bejáratánál, fiatal barlangászfiú, Kaczer István vezet le minket az ötvenméteres mélységbe. Tudomásul vettük, hogy nem tapogathatjuk a falakat és nem ehetünk-ihatunk, mert a százszázalékos páratartalomban az elejtett morzsadarabkát másnapra belepné a penész, ami nem tenne jót az itt gyógyuló barlangterápiás asztmásoknak.

Hatvan méter hosszú, kényelmes járdán sétálunk be a mészkőbarlangba, amelynek hőmérséklete egész évben 12 Celsius-fok. A Ferencvárosi Teremben – amely nevét a felfedező barlangász kutatócsoportról kapta – István elmeséli, hogyan alakult ki a barlang 1-2 millió évvel ezelőtt, hogyan jöttek létre a süllyedő hajó, a kalóz és az egyéb fantázianeveket viselő mészkőformációk.

„Magyarország akkoriban – 40 millió évvel ezelőtt – trópusi terület volt, amelyet sekély tenger borított, mindenféle mészvázas tengeri állatok éltek benne. Az állatok maradványai a víz aljára kerültek, ott porrá törtek, ebből alakult ki a mészkő, ez itt körülöttünk valamikor mind élőlény volt. A tenger visszahúzódott, hatalmas összefüggő mészkőtömb maradt a helyén, amelyen hasadékok keletkeztek, ebből tört fel a forró termálvíz és alakította ki a járatrendszereket. A falakat borító kőrózsák, borsókövek anyaga nem a cseppkövekből ismert kalcit, hanem aragonit, amely meleg vízből válik ki. A víz alulról jött és lefele is ment vissza, ezért a barlangnak soha nem volt természetes bejárata, így nem élt itt soha semmilyen élőlény” – tájékoztat minket István.

A következő teremben, amely Keszlerné Szekula Máriáról kapta a nevét, a barlang felfedezésének történetéről hallhatunk. „Mária volt az első, aki a Tű foka nevű lyukon keresztül bejutott ide 1930-ban.”  Eljutunk a barlang legnagyobb légterű helyiségébe: itt folyik a barlangterápia, asztmás és bronchitises betegeket kezelnek a János-kórház kihelyezett osztályaként. A gyógyítás azon alapszik, hogy a  barlangban rendkívül magas a relatív nedvességtartalom, igen tiszta a levegő. István zenét kapcsol be nekünk, Vangelis 1492-je mintha millió hangszóróból szólna. Mielőtt elhagyjuk a barlangot, megtapasztalhatjuk a teljes sötétséget, ami ma már csak ilyen helyeken lehetséges. A 2200 méterből, mely a barlang járatainak teljes hossza, mi 250 métert jártunk be.

Ahogy Kiss Attila üzemvezetőtől megtudom, az ország minden tájáról érkeznek ide barlangászcsoportok, hogy kutassanak, fényképezzenek. Csaknem 40 kilométer barlangot ismernek a Budai-hegység alatt, de feltételezhető, hogy még legalább ennyi vár felfedezésre. A Szemlő-hegyi barlang  – a Pál-völgyi és a Mátyás-hegyi barlanggal együtt – a Duna–Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozik, ők üzemeltetik. Az első két helyen kiépített járdán, illetve lépcsőn közlekedhetnek a látogatók, az utóbbi – miként Kiss Attila fogalmaz – „úgy van, ahogy az isten megteremtette”. Ott csúszni-mászni kell, az ötfős csoportokat előzetes bejelentkezés alapján válogatják össze, felszerelést is adnak nekik.

A Szemlő-hegyi barlangtól negyedórás sétával érhető el a Pál-völgyi barlang, a főváros első, Magyarország második leghosszabb barlangja, amely több mint 19 kilométer, függőleges kiterjedése 104 méter. A turisták által látogatható hossza 500 méter, évi állandó hőmérséklete 10 fok. Az egykori kőfejtő területén ma dús növényzet található, gyönyörű kirándulóhely, és – mint Balázs Andrea rendezvényszervezőtől megtudom – a nyári időszakban különböző rendezvények, akár esküvők színhelye.

Kapusi Judit túravezető kísér le minket a barlangba, egy pesthidegkúti nyolcadik osztályos társasághoz csatlakozunk az egyórás kiránduláson. „A barlang első termét Lóci Lajos geológusról nevezték el – meséli Judit –, az ő támogatásával kezdték kiépíteni a barlangot az 1920-as években.” A szájhagyomány szerint 1904 júniusában egy, a bányaudvar szélén legelésző birka alatt beszakadt a föld, ott kezdtek neki a barlang feltárásának.

Judittól megtudjuk, hogy a barlang hasonlóképpen alakult ki, mint a Szemlő-hegyi, de itt találhatók cseppkövek és az élővilág is megjelent. A következő termet Lakatos László egykori túravezetőről nevezték el, aki 1970-ben az Aggtelek környékén található Meteor-barlangban szenvedett halálos balesetet.

Új helyszínre érünk, a Cseppkőállatkertbe, ahol a falon orrmányát lógató elefentcsorda, birkanyáj, óriási százlábú, skorpió és krokodil rajzolódik ki.  Itt is felcsendül a zene, Enya hangjára tekintjük meg a Boszorkánykonyhát, ahol kis kőfülkék láthatók, amelyeket a termálvízben lévő buborékok alakítottak ki, az aljuk pedig fekete a régi barlangászok fáklyáitól. A legenda szerint, aki bekiabálja ide a kedvenc étele nevét, otthon azzal várják. Repkednek a csülkös bablevesek és palacsinták – mégiscsak egy kamaszcsoporttal jöttünk.

A Színházterembe érünk, Judit megmutogatja nekünk a „színpadot”, a „művészlejárót”, a „díszleteket”, „a zenekari árkot” és a „nézőteret”. A „vészkijáraton” indulunk tovább, „Damoklesz kardja” hatalmas kőként tornyosul felettünk, a legenda szerint csak a hazudós emberekre jelent veszélyt – kicsit mindenki meggyorsítja a lépteit alatta. Hétméteres lépcsőn jutunk fel kirándulásunk utolsó helyszínére, a Meseterembe, ahol Hófehérke és a hét törpe Buddhával együtt int búcsút, mögöttük a Niagara-vízesés, oldalt a Sárga folyó, ami beleömlik az Óperenciás-tengerbe, s még egy elsüllyedt kalózhajó is akad, amelynek kincsei szétszóródtak a tengerfenéken. A Bekey-folyosón sétálunk ki a barlangból, és pár perc múlva már a buszmegállóban állunk, megérkeztünk Cseppkőországból a szürke februári délutánba.

Forrás: Itthon – Fővárosi kerületek havi ingyenes magazinja