Miért kellene bíznunk a bíróságokban?

- Hogy érzi magát? Számított erre a döntésre?
- Köszönöm, nagyon jól érzem magam, a döntés pedig nem lepett meg.

- Változik-e ezután valami az életében?
- Szeretném, ha a személyes életem visszatérne a régi- általam szeretett- mederbe, a szakmában pedig máris foganatja van néhány, a reformmal kapcsolatos felvetésemnek.

- Hogyan jutott eszébe, hogy jogi pályát válasszon, aztán pedig bíró legyen?
- Én mindig is bíró szerettem volna lenni, így kikerülhetetlen volt a jogi pálya. Nálunk a családban nincs hagyománya a bírói pályának, én első generációs értelmiségi vagyok. Gyerekkoromban azonban elég erős volt bennem az általam igazságérzetnek hitt érzés, és mindez jó nagy adag nagyszájúsággal is párosult. Gimnáziumban ez aztán odáig fejlődött, hogy az engem egyébként kedvelő osztályfőnököm, nem egyszer arra kért, hogy szordínóban fogalmazzak. Én azonban nem igazán hallgattam rá.

- Mindig érdekelt, ha ott áll a bíró előtt egy kigyúrt, 130 kilós, állig tetovált bűnöző, akkor milyen érzések ébrednek az emberben?
- Én a polgári ügyekkel foglalkozom, és azért nem választottam a büntetőbírói pályát, mert egyszerűen zavar a fogva tartott emberek látványa. Amikor fogalmazóként be kellett mennem büntetőtárgyalásra, akkor nagyon rosszul éltem meg, hogy a rekkenő nyárban, mindenki lesülve ül a tárgyaláson, a hosszú ideje börtönben lévő vádlott pedig sápadt fehéren áll a bíró előtt. Engem a szabadságmegvonásnak minden formája elriaszt. Egyébként érdekes, hogy nem is büntetőperekben, hanem a polgári perekben kell az ügyfelek indulatával számolni. A nagydarab nehézfiúk ugyanis szép csöndben elviszik a balhét, de egy bontóperben, gyermek-elhelyezési ügyben különösen első fokon igen komoly indulatok szabadulhatnak el.

- Amikor egy tárgyason a bírói döntést megkérdőjelezve elszabadulnak az indulatok, akkor a bírói tekintély hiányáról beszélhetünk?
- Nem gondolom, hogy ez a bírói tekintélyről szólna. Ugyanis ugyanaz a bíró tárgyal akkor is, ha egy jogkövető, a hely szellemét tiszteletben tartó ügyfél etikusan viselkedik, illetve akkor is, ha egy alulkultúrált ember indulatai elszabadulnak. Ez általános társadalmi kérdés, neveltetés kérdése.

- Értem, de olyan, hogy társadalmi elismertség még létezik? Mint ahogy régen tisztelték a tanárt és a bírót, mára ebből maradt valami?
- Amikor kezdő bíró voltam, bejött egy fehér inges, fekete ruhás, kalapos paraszt bácsi a tárgyalóterembe, és állandóan bíró úrnak szólított. Nem vagyok egy férfias jelenség, akkor sem voltam, és a bíró úr megszólításra nem is reagáltam. Aztán hamar rájöttem, hogy a bácsinál ez a feltétlen tisztelet jele volt. A tiszteletet azonban elvárni nem lehet, csak kivívni. Nagyon sok, sőt a legtöbb kollégám lelkiismeretesen végzi a munkáját, de esetünkben ha a kevés hibázik, az is nagyon sok.

- Ön az egyik megyei napilap internetes oldalán blogot írt. Hogyan érezte magát az internetezők nyilvánossága előtt?
- Én ebbe az egészbe azért vágtam bele, hogy a bírókat kicsit közelebb hozzam az emberekhez, és lazítsam azt a közfelfogást, hogy mi bírók elefántcsonttoronyban élünk. Meg akartam mutatni, hogy egy bíró a hétköznap eseményeiről is gondol valamit, érdeklődik a világ számos dolga iránt, és nem csak ügyiratokat olvas. Aztán az, hogy néhány hozzászóló nem is törődött azzal, amit én írtam, hanem szitkozódó, a bíróságokat általában gyalázkodó hozzászólásokat írt, nem igazán tántorított el. Azonban hamarosan mégis abbahagytam az írást, mert megváltozott az oldal hangvétele, a bulvár irányába ment el.

- Ön szerint milyen az ideális bíró?
- Kíváncsi.

- Sok ember kíváncsi.
- Jaj, nem a hétköznapi kíváncsiságra gondolok! A legfontosabb, hogy ne hivatalnok szemléletű ember legyen, azaz ne csak ad acta helyezze az ügyet. A kíváncsi ember, a szó nemes értelmében a probléma mélyére akar ásni. Olyan, mint egy jó pap vagy, mint egy jó pedagógus. Kíváncsi az ügyre, meg akarja oldani a problémát. Emellett természetesen a jó bíró felkészült és nagyon tárgyilagos.

- Az elmúlt időszakban jelent meg a Target elemző cégtől egy értékelés a magyar vezetőkről. Abból az derül ki, hogy a magyar férfiak kevésbé hatékonyak, mint a nők, ellenben sokat szeretnek beszélni arról, mit kellene csinálni, míg a nők meg is csinálják. Önnek mi a tapasztalata erről?
- Furcsa lenne, ha 17 év után a női vezetőket dicsérném női vezetőként. Azonban úgy gondolom, egy vezetőnél nem a nembéli sajátosságot kell vizsgálni, hanem az emberi kvalitásokat. Egy szakma szerintem akkor jó, ha a társadalom nembeli arányait tükrözi. Ha a bíróságokon csak nők dolgoznának, az nagyon nem lenne egészséges. Egy nő lehet, hogy empatikusabb, racionálisabb, míg egy férfi elemzőbb, és inkább tartja a távolságot, de ezek közül a tulajdonságok közül mindegyik kell a bíráskodáshoz, azonban nekem mégiscsak a legfontosabb mérce az emberi kvalitás.

- Ha ön lett volna a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a programja hogyan kezelte volna azt az általános véleményét, hogy a bíróságok nem jól működnek, húzzák-halasztják az ügyeket?
- Kik mondják ezt az általános véleményt?

- Nagyon sok ember. Nyilván azok hangosabbak, akiknek rosszak a tapasztalatai. Azok, akik azt látják, hogy például ugyanarra az ügyre két különböző bíróság eltérő ítéletet hoz.
- Ez azért érdekes, mert a magyar bíróságokra évente több mint egy millió per érkezik. Ezeknek a 85%- első fokon lezárul, azaz 85%-ban nem fellebbeznek az emberek, mondhatjuk, elfogadják a bíróság döntését. A fennmaradó 15% persze ettől még lehet olyan ügy, amely divatosan fogalmazva kiveri az embereknél a biztosítékot. Lehet, hogy jobban kellene megmagyaráznunk a bíróságot. Például azt, hogy miért tér el az első fokú bíróság ítélete a másodfokú bíróságétól.

- Egyébként miért tér el?
- Mert ezt hívják fórumrendszernek. Ha nem térne el, akkor mi értelme lenne a fellebbezésnek? Új körülményeket is lehet felhozni, új tényeket is lehet állítani másodfokon. Ha nem lenne eltérés, akkor minden ügy eleve reménytelen lenne, és akkor minek kellene a fórumrendszer?

- Na jó, de vannak olyan ügyek, hogy csak egyet említsek a Kulcsár-ügy, amely azért nem alaptalanul borzolja a közvélemény hangulatát, és az ilyen ügyekben joggal várunk el nagyobb hatékonyságot a bíróságtól.
- Az ilyen típusú ügyekben óriási felelőssége van a sajtónak. Ezt én már számtalanszor javasoltam és a programomban is szerepelt, hogy hozzáértő sajtómunkatársaktól származzanak a tudósítások.

- Mire gondol pontosan?
- Például arra, hogy a társadalom tűrőképességét erősen próbára tevő ügyekben, már a tárgyalások megkezdése előtt szalagcímben hozzák a lapok, hogy ebben és ebben az ügyben öt évig terjedő szabadságvesztés szabható ki. Még szinte semmit nem tud a bíróság, az eljárás a legelején tart, de a sajtó már meghozta a döntést.

- Ön szerint akkor hogyan kellene hatékonnyá tenni a sajtó és a bíróságok munkáját?
- Nekem nagyon tetszik a svájci módszer. Ott akkreditálják az újságírókat, és azok adhatnak tudósításokat, akiknek ehhez végzetségük és ismeretük van. Így az újságírók szakszerűen tájékoztatják a közvéleményt, feleslegesen nem fújnak föl ügyeket.

- Jelenleg azonban mégiscsak az a helyzet, hogy az újságírónak, ha szakavatott, ha nem, akkor sem szabad betekintenie a peranyagba. Hogyan viszonyuljon akkor a sajtó ahhoz a hatalmi ághoz, amelyiktől kérdezni sem szabad?
- A nyilvánosságra vonatkozó szabályozás valóban nem túl jó irányba változott. Az a helyzet azonban, hogy a tárgyalások többnyire nyilvánosak, nagyon ritkán lehet a nyilvánosságot kizárni. A saját tapasztalatom, hogy még ott sem ülik végig az ügyeket a sajtó képviselői, ahol ezt megtehetnék, hanem sietnek, hogy elsők legyenek a hírekkel, és ez gyakran a hitelesség rovására megy.

- A másik problematikus kérdés a bírói kinevezések. Konkrétan esetet mondok: Szegeden két bíró kinevezése volt esedékes, egész pontosan egyé, mert a másik már le volt foglalva egy ottani jól menő ügyvéd lányának, és a pályázók közül ezt mindenki tudta. Nem lehetne a mostani személyes meghallgatáson alapuló rendszer helyett objektívebb kinevezési módszert kidolgozni?
- Kettős érzés van efelől bennem. A rendszerváltás idején, mivel nagyon alacsony fizetéssel járt a bírói állás, úgy kellett fogdosni az embereket. Ez a helyzet mára gyökeresen megváltozott. Most már óriási a merítési lehetőségünk, de talán valóban nem biztos, hogy jól vagyunk felkészülve e helyzet kezelésére, és így nem biztos, hogy mindig a legalkalmasabbakat nevezik ki bírónak. Én egy várakozólistát vezettem volna be, amelyre a bírók a különböző szakmai feltételeket teljesítve kerülnek föl, és úgy történik a kinevezésük, hogy mindig a soron következőt nevezik ki. Ez nem régiós, hanem országos lista lett volna. Azaz Szegedre akár győri jelöltet is ki lehetne nevezni.

- Maga a bírói létmód is érdekes kérdés. Hiszen akit egyszer bírónak kineveztek, az 70 éves koráig elmozdíthatatlan. Ezt a kérdést hogyan látja?
- Szerintem ez a védelem, ez a garancia csak akkor illesse meg a bírót, ha egy életen át tanul, és a képzéséről kreditszerűen számot ad. Az én elképzelésem szerint egy bíró munkáját egy életen át egy szolgálati bíróságnak minősítenie kellene, ez alól sem a városi, sem a legfelsőbb bíró nem lehet kivétel. Ugyancsak ennek a szolgálati bíróságnak kellene egységesen a fegyelmi ügyekben eljárnia, és ezeket az eljárásokat nyilvánosságra kellene hozni, persze nem névvel, mert nem megszégyenítésre lenne szükség, hanem a hibák feltárására és a következmények megjelenítésére. Lássa a közvélemény, hogy a bírói testületben nem lehet hibázni következmények nélkül.

- Nem fél-e attól...
- Én nem szoktam félni semmitől.

- Akkor nem tartott volna attól, hogy a szolgálati bíróság intézménye komoly ellentetszést váltott volna ki a bírói testületből?
- Ha egy bíró ettől megretten, akkor nem alkalmas a pályára. Azt hiszem, a bírók többsége úgy gondolja, hogy állna a feladat elé. Aki pedig azt mondja ötvenévesen, hogy nem hajlandó tanulni, de azt tetszik neki, hogy 70 éves koráig bíráskodhat, annak a véleménye úgy gondolom, nem mérvadó.

- Vegyünk az életből példát. A bíró napi nyolc órában tárgyal, majd hazamegy, és jó pár órát készül a másnapi tárgyalásra, és ekkor még nem beszélt a családdal, nem pihent stb. Még a legnagyobb igyekezet mellett is, mikor tanuljon akkor?
- Tűrhetetlen, hogy micsoda különbségek vannak egyes bíróságok munkaterhe között. Van olyan bíróság, ahol 280 ügy van egy bíró kezén, és van olyan, ahol 60. Ez évtizedek óta így működik. Ezt meg kell szüntetni. Ha kiegyenlítjük a munkaterhet, akkor lehet a változásokat elkezdeni. Itt gyorsaságról, kapkodásról szó sincs. Akkor rendezzünk olimpiát, ha minden feltétel adott hozzá. Ugyanis ha egy bíró kezén 280 ügy van, az nem jó a magyar jogkereső közönségnek, nem jó a magyar adófizetőnek, azaz nem jó senkinek.