Saját sírjukat ássák a régészek?

Egyetlen, az interneten bárki számára elérhető adatbázisban nemcsak az szerepelne, hogy hol van ásatás, hanem az is, hogy ott milyen jellegű leletek találhatók. Ezután majd a sírrablóknak csak egy kattintásba kerül, hogy megtudják, hol lelhetnek értékes műkincsekre. A listát gondozó KÖH munkatársainak április 1-jétől ezért a leletek védelmében nem feltétlenül lesz érdekük, hogy minden lelőhely felkerüljön az internetre. Ám így a régészek zsákutcába kerülnek. Ha ugyanis egy lelőhely nincs az adatbázisban, akkor sem a földmunka előtt álló beruházók, sem a KÖH-öt a lista alapján megkereső hatóságok, beruházók nem tudják majd eldönteni az adott területről, hogy azon nekiállhatnak-e az építési munkálatoknak. Azaz így a beruházók – szabályos eljárás keretében – törvényesen fogják tönkretenni az esetleges lelőhelyeket. Mit tegyen ilyenkor a régész? Kiszolgáltassa mindannyiunk értékét tolvajoknak, vagy hagyja tönkretenni?

A KÖH azt javasolta, a lelőhelyeket vezessék rá a földhivatali tulajdoni lapokra, így azok a jövőben úgy lennének nyilvánosak, hogy mégsem férhet hozzájuk boldog-boldogtalan. A tulajdoni lapokba ugyanis csak úgy lehet betekinteni, ha valaki kifizeti annak díját, illetve igazolja személyazonosságát. Leginkább ez utóbbi lehet elrettentő hatású a sírrablóknak.

Sajnos azonban ez sem tökéletes megoldás, hiszen az április 1-jei határidőig a jelenlegi országos régészeti adatbázisban szereplő kb. 40 ezer lelőhely adatait a közhiteles nyilvántartás követelményeinek megfelelően kiadni megoldhatatlannak tűnő feladat. Arról nem is beszélve, hogy a régészek gondnoksága, ügykezelése helyett hozzá nem értő hatósághoz kerülne a leletek nyilvántartása.

A fentieken túl az új kormányrendeletnek van még néhány hátulütője. Például az, hogy április elseje után csak az számít majd lelőhelynek, ami a KÖH internetes listáján szerepel, holott a régészeti örökség jelentős része még mindig ismeretlen helyen, a föld alatt lapul feltáratlanul. Azaz ezzel a szabályozással eleve pusztulásra ítélik az eddig még ismeretlen és feltáratlan lelőhelyeket. Éppen ezért az MTA Régészeti Bizottsága nyílt levélben teszi fel a kérdést: „Biztosítható ily módon, hogy nem ismétlődik meg a Seuso-kincs botránya? Ha előkerül Attila sírja, szólnak-e idejében a szakembereknek?”