Tiranából Dél-Afrikába?

Ha kikapunk Ari Haan csapatától, már hiába győzzük le szerdán Máltát, a további erőlködésünk belterjessé válik – a dánok, a svédek és a portugálok nem bocsátják meg nekünk a botlást. Ha viszont mindkét meccset behúzzuk, szép tavasznak nézünk elébe – mi is, meg a szövetségi kapitány, Erwin Koeman is.

A feladat nem ígérkezik könnyűnek, jóllehet az albánok nem sok petárdát durrogtattak el 1930 óta – amióta a sportág hivatalosan is létezik a három és fél milliós országban. Sem Európa-, sem világbajnokságra nem sikerült kijutniuk, klubcsapataik közül is mindössze egyetlenegy érte meg a második fordulót a nemzetközi porondon. Az idősebb drukkereik még ma is könnyes szemmel emlegetik az 1983-as esztendőt, amikor is U21-es válogatottjukat a kontinens 10 legjobb csapata közé sorolta be a szakma. Bár sokak szerint ez amolyan mentális segítség volt a sportágnak – ami ráadásul pénzbe sem került.

De a most zajló világbajnoki selejtezőben már nincsenek rászorulva a futball Teréz anyáinak adományaira: gól nélküli döntetlent játszottak a svédekkel, megverték Máltát, s bár tőlünk 2-0-ra kikaptak, később Lisszabonban történelmi ikszet játszottak Portugáliával – ez pedig már nem tréfadolog! A világranglistán a 83. helyen vannak, ennél mi valamivel jobban állunk.

Érdekes a labdarúgás páternosztere: ők felfelé jönnek, mi lefelé tartunk, s egy pillanatra találkoztunk. Gondoljuk csak el: 1950. szeptember 24-én az Aranycsapat játszott Albánia ellen Budapesten, a Megyeri úton. A mieinket 38 ezer néző biztatta, az eredmény 12-0 lett úgy, hogy Puskás és Budai II négy-négy, Kocsis és Palotás két-két gólt szerzett. Hogy milyen időkről beszélünk? Hát akkoriban kezdett zakatolni Emil Zatopek, a „prágai lokomotív”, Uruguay pedig éppen akkor verte meg Brazíliát a világbajnoki döntőben – amitől három brazil szurkoló szíve megállt, egyikük pedig öngyilkos lett. És nem élt még sem Ari Haan, sem Erwin Koeman...