Áldás lehetne az árvíz

Egy darabnyi Nagykörű. Ez az érzésem támadt, amikor Budapesten, az országos mezőgazdasági könyvtár előcsarnokában megláttam a cseresznyéjéről híres Tisza menti falu termékeit. Cseresznyét, meggyet, kecskesajtot, pálinkákat kínáltak a városiaknak a lelkes fiatalok. Ők a múlt nyári meggyakciónak köszönhetően hírnevet szerzett Szövetség az Élő Tiszáért nevű civil szervezet aktivistái. Azóta is kitartóan árulják portékáikat a piacokon.

Az árusok között feltűnt egy szalmakalapos fiatalember. Hardik László két éve Nagykörűn él ugyan, de megjárta már Amerikát is, és hazatérése után a nagyvárosból menekülve tetszett meg neki a Tisza-parti zsákfalu.

– A helyi legenda szerint Nagykörűn hajdan egy meteor csapódott be, ami lelassította az időt – magyarázza készségesen. – Ez fogott meg igazán. Először szürke marhákat, mangalicákat őriztem, később bekerültem a falu vérkeringésébe, és jelenleg gyümölcsökkel foglalkozom. Hetente legalább négyszer-ötször járunk piacokra, ide, a fővárosba is. Nálunk lehet kóstolni, alkudni, úgyhogy nem csak múltja, hanem jövője is van a piacozásnak.

– Nem nézik csodabogárnak az őslakosok?
– Én a falu költője vagyok – válaszolja nagy öntudattal. – Igaz, kis falu, kis költő. Úgy vagyok vele, hogy nekem a földön mindenhol van albérletem. Másfél éve lakom egy kis kertes házban, a gát tövében. Nem fizetek érte, ledolgozom a bérleti díjat.

A Szövet tagjai egészen másként látják a dolgokat, mint a magyar hivatalosság emberei. Balogh Péter, a szikár geográfus például nem egy számítógép képernyője előtt gyártja tanulmányait. Ehelyett, mint mondja, Nagykörű gumicsizmás valóságában gazdálkodik is: marhákat, lovakat, juhokat tart. A gazdálkodó geográfus nemrég egy észak-alföldi expedíció során két hét alatt 540 kilométert tett meg lóháton. Egészen másként látta így az egyhangúnak tartott síkságot.

Hogy milyennek? Nos, az alföldi rónaság hajdani mélyedések, medrek és erek sokaságának nyomait rejti. A szántóföldeken is, hiszen a Tisza másfél századdal korábbi szabályozása előtt, egy-egy fok közbejöttével szabadon járt-kelt errefelé a víz. Napjainkra szinte ismeretlenné vált a fok is, meg a vizet hasznosító fokgazdálkodás is.

Az életmódot váltott földrajzi szakember olyan megállapításokat tett, amitől a legtöbb vízügyi mérnöknek és agrárszakembernek a haja is égnek állna. Az árvíz például nálunk arra való volna, hogy pótolja a hiányzó csapadékot. Csakhogy nem át kellene vezetni a vizet az országon, méghozzá a lehető leggyorsabban, hanem megtartani a tájon. A gazdálkodó geográfus szerint a Tokajtól Csongrádig terjedő száraz tiszai Alföldön a szántóföldi művelést a felére kellene csökkenteni, a terület másik felét pedig egy újfajta tájhasználat segítségével szabadon járhatná a víz. Ez nyilvánvalóan sérti a nyersanyagtermelő mezőgazdasági üzemek érdekeit, ám a megváltozott viszonyok új értékekkel gazdagíthatnának bennünket. A geográfus szerint belvíz idején nem a környezeténél mélyebben fekvő táj van rossz helyen, hanem a rajta kialakított szántó.

Több mint százötven éve módszeresen fosztja meg magát a vízvagyontól az ország, s mindeközben rácsodálkozik az olykor már-már sivatagi szárazságra. A Tisza nagy áradásait az emberek katasztrófaként élik meg, pedig ha szétterülhetne a víztömeg, akár áldás is lehetne.