Vérüket adják a szajoliak

Furcsa egy időutazás, gondoltam magamban, amikor a szajoli sportpályán, a falunapi sokadalomtól elhúzódva leültem beszélgetni a helybeli Vöröskereszt lelkével, Hamar Lajosnéval. Rögvest letegezett, és meg se lepődtem. Igaz, nem tegnap volt, amikor Ági néni óvónőként terelgette az aprónépet, magam meg nem az újságban, hanem a nagycsoportban szőttem a meséket. Akkor fogalmam sem volt róla, hogy én egy humanitárius, vagyis emberséges, segítőkész településen cseperedem. Legfeljebb az tűnt fel, hogy itt az emberek még törődnek egymással, észreveszik a másik baját. Szerencsére ezt a tulajdonságát nem nőtte ki Szajol mára se, pedig már négyezresre hízott a népessége.

– Nem a pályázatra gyúrtunk, itt tényleg a vöröskeresztesek a dolgok mozgatói, de a munkába bekapcsolódnak az óvodások, iskolások és persze a civil szervezetek is – magyarázza Hamar Lajosné, aki hetven esztendejét meghazudtoló tettrekészséggel vesz részt a falu közösségi életében.

A Humanitárius Település pályázatot tavaly írta ki először a Magyar Vöröskereszt, és Szajol már akkor elnyerte a címet. Idén tehát már dupláztak. A feltételek pedig szigorúak: a hat évnél idősebb helybeliek közül legalább minden tizediknek vöröskeresztes tagnak kell lennie. A 18–65 év közöttiek közül pedig minden huszadiknak évente kétszer vért kell adnia. Elképzelhetjük, mekkora szervezőmunkával járt a mai nemtörődöm világban, mire sikerült összetoborozni 359 vöröskeresztes tagot!

A Tisza-parti faluban azonban ennél többre is vitték, hiszen egész évben „pezsegnek” az önkéntesek. Hol koleszterin- meg vércukorszintet mérnek, mint a falunapon is, hol az idős tagjaikat vagy a véradókat látják vendégül egy vacsorára. Rákszűréseket, egészségnevelő előadásokat szerveznek, meg életmódklubot az óvodás gyerekek szüleinek. Egyszer pénzt gyűjtenek a kórházi gyermekosztálynak, máskor kinőtt ruhákat a rászorult családoknak.

Először sokan restellték, hogy elfogadják a mosott, vasalt gyerekruhákat, meséli az idős óvónő, ám később leszoktatták a szégyenlősségről a nagycsaládos anyákat. Ha valakinek bútorra, netán hűtőszekrényre van szüksége, csak szól, és máris elindul a faluban a „riadólánc”.

Nem meglepetés, hogy a leglelkesebb önkéntesek a szépkorú asszonyok köréből kerülnek ki. Szajolban, ahol öt évtizede munkálkodik a Vöröskereszt, hajdan hét alapszervezetet számláltak, mára azonban az üzemiek megszűntek, és csak az egyetlen községi maradt. Szerencsére akadnak olyan családok, ahol öröklődik a véradókedv. S persze itt a véradónapok szervezői a keresztnevükön szólítják, és ha kell, az utcán is megállítják a donorokat.

A helybeliekből nem hiányzik a civil kurázsi, hiszen 13 szervezetet számlálnak Szajolban – tudom meg a polgármestertől, Szöllősi Józseftől. Akad olyan klub, amelyiket a hajdani vasutasok alakítottak: ők például azzal múlatják az időt, hogy körbejárják az országban az egykori kollégákat, cimborákat. Addig mulatnak aztán közösen, amíg el nem indul visszafelé az utolsó – vagy épp a hajnali első – vonat. A régi Vasutaskör szebb napokat látott épülete a legutóbbi időkre kocsmává silányult. Ám nemrég az önkormányzat megvásárolta, és ha találnak pályázatot a felújításra, civil házat alakítanak ki benne. A falunapon is sátrat állítottak a különféle egyesületek – buzgalmukat ezúttal a kondérokban rotyogó pörkölt meg a piskótaremekekből fűzött vonat mutatta.

Nem teszünk semmi különöset, csak amit az emberség diktál – szabadkoznak a szajoliak. Hát bizony, manapság ezért már díj dukál… Az emléktáblát augusztus huszadikán Habsburg György hozza el a Tisza partjára.