Mindenki kliens

– Úgy tudom, zűrös időszak után kerültél erre a pályára.
– Ifjúkoromban elég durván cuccoztam, aztán egy elvonónak is beillő, hathetes otthoni szenvedés után sikerült leállnom a drogokkal. Volt egy semmit nem érő szakmám, segédápolóként diliházban dolgoztam, s akkor elmerengtem: mégis mit akarok? Győrben elvégeztem a szociálpedagógus szakot, de inkább szociális munkásnak tartom magam. Keresztény vagyok, bennem van az, hogy segíteni akarok másoknak, Ez részemről nem áldozat, hiszen nekem is jó. Ezért csinálom.

– Neked miről szól a szakmád?
– Szerintem elsősorban az a lényege, hogy megpróbálsz eggyel jobbat csinálni, mint amilyen az annak előtte volt. A képzésünk kifejezetten elméleti, én szerettem. A gyakorlatot viszont elhanyagolták, azóta hát nagyon komolyan veszem.

– Milyen gyakorlatokat tartasz?
– Tereptanár vagyok, kéthetes-féléves-éves bontásban jönnek ide gyakorlatra hallgatók az ELTE-ről, a váci szociálpedagógus szakról. Célom: aki eljön hozzám, és tényleg szeretne tanulni, az legyen is benne a dolgok sűrűjében, ne csak az aláírást szerezze meg.

– Mennyire veszik komolyan a szakmádat?
– Még új a piacon. Tisztelnek minket, de nem igazán értik, látják, hogy mit is csinálunk. Nem ritka a „hülye pszichológus” szöveg, s ezt ráadásul olyanok mondják, akik sosem voltak pszichológusnál, és nem is tudják, mi fán terem a lelki probléma. Nem értik, hogy ez nem olyan munka, mint az aszfaltozás, hogy ott van és kész van, s mennek rajta az autók.

– A szakmán belül milyen problémákkal küszködsz?
– Hát, ha problémának nevezhetjük, hogy a konferenciákon arról megy a vita: vajon elfogadhatunk-e egy kávét a klienstől, vagy sem…

– Normális dolog ezen vitázni?
– Normális, mert megvan a maga logikája: a te viszonyod nem olyan, amelyben kapsz, hanem olyan, amelyikben adsz, s téged nem lehet megvenni.

– De hát ez még nem megvétel.
– De, elvileg az. Ha nem fogadsz el egy kávét, akkor az egyfajta „hideg” viszonynak a megalapozása. Olyan alapvető udvariassági forma, mint a cipőlevétel a tisztaszobában, vagy a köszönés, mert nem visszaköszönni is taplóság. Ez a felfogás szakmai körökben most elfogadott. Szerintem viszont érdemes barátkozni is, hiszen fontos, hogy jó kapcsolatban legyünk egymással, és ne csak ott és úgy segítsünk, ahol azt a menetrendünk meg az időbeosztásunk megengedi.

– Milyen gyakoriak a konferenciák?
– Rengeteg a szakmai konferencia, vannak értelmesek és értelmetlenek is. Összességében véve azért hasznosak, mert a szociális munka lényege éppen az, hogy találkozz emberekkel. Ezeken az „összejöveteleken” lehetőségünk nyílik arra, hogy kívülről lássuk a dolgunkat. Találkozunk olyanokkal, akik ugyanezekkel a gondokkal küszködnek.

– Az érdekképviseletetek hogyan működik?
– A szociális szakmának igazából még nem sikerült létrehoznia egy normális szakszervezetet. Egység hiányában kamara sincs. Közénk mindenki befér, ami baromi jól hangzik, de megvan az ára: nincs érdekképviseletünk.

– Fontos, hogy ki honnan érkezik?
– Van, amikor igen, máskor meg nem. Fontos, mert jobban átérzed a dolgod, s olyan emberként állsz a problémához, aki már kijött ebből. Ha viszont nem tudsz segíteni, akkor nagyon rossz. Újra találkozol egykori kudarcaiddal, de nem tudod reprodukálni a sikeredet, nem vagy képes javítani a helyzeten. Ez elég gyakran előfordul. Azt gondolom, hogy a hivatásom egyszerű segítés. Sokszor professzionálisnak tűnik, s néha az is, mert már kijártál magadnak utakat. A klienseidről szól minden, hogy nekik jobb legyen. De kliens az önkormányzat, én magam is az vagyok. Meg a családom. Mindenki kliens. Próbálok rendet rakni és eredményeket felmutatni. Nem könnyű, de én ezt szeretem csinálni.