Rózsaszerű görcsöt is köt

A hatvanhat éves Domokos István a kötélgyártók egyik utolsó képviselője. Gyermekkorában mindig édesapja körül sertepertélt, tőle leste el a ritka mesterség fortélyait. Erre hamar szüksége lett, ugyanis tízéves korában édesapja meghalt, és neki kellett átvennie az ipart. Alapanyagként abban az időben csakis kendert használtak. A második világháború utáni szegénységben nagyon találékonyak voltak a kötélgyártók. Gyermekkorában a padláson látott olyan biciklikereket, amelynek peremére gumi helyett – mivel azt nem lehetett kapni – kenderkötelet húztak.

– A kötélgyártók a kendert előbb megfonták, majd három-négy fonalat összezsinóroztak, és a zsinórokból készítették el a kötelet – avat be a szakma rejtelmeibe a körösladányi férfi. – Három emberre volt szükség: az egyik a kereket hajtotta, aminek a forgatása tette lehetővé a fonást, a másik kifeszítette a zsineget, a mester pedig font.

Domokos István megrendelésre minden kötélfajtát elkészít. Nekem például bemutatja a lókötőfék készítését hatos fonással. Oda sem kell neki néznie, úgy jár a keze! Végül egy nagyon szép rózsaszerű görcsöt köt rá, ez kerül az állat orrára.

– Öten vagy hatan vagyunk az országban, akik a hatvanas években tanultuk a szakmát, mi még ezt a görcsöt meg tudjuk kötni – magyarázza. – Nagyon oda kell figyelnem a munka minőségére, mert a becsületünket csak egyszer veszíthetjük el, visszaszerezni már nem lehet. Ha egyszer csalódtak volna bennem, többet nem vásároltak volna tőlem.

Ő azon kevesek közé tartozik, akik kötélgyártó szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkeznek. Az ötvenes években nem tudtak önállóak maradni, ezért édesanyjával közösen a kötélgyártást bevitték a helyi Fa-, Vas-, Vegyi Kisipari Termelőszövetkezetbe, és ott dolgoztak egészen 1973-ig. Akkor a kötélgyártó részleg megszűnt, és ő a szövetkezet raktárába került. Amikor a nyolcvanas években már másodállásban is lehetett dolgozni, azonnal kiváltotta az ipart, és a főállása mellett gyártott kötelet. Utána önálló kisiparosként tevékenykedett tovább, és 1996-ban megkapta az aranykoszorús mester címet.

– Körülbelül a hetvenes évek közepéig dolgoztunk kenderrel, amit fokozatosan felváltott a műanyag, és mára teljesen ki is szorította – beszél a változásokról. – A technológia lényege, a kézi munka megmaradt, csak fejlődött. Ma már nem kell hozzá három ember, egyedül csinálom. A piac nagyon sokat változott, régebben főleg téeszeknek dolgoztunk. Kisiparosként a vásárokat jártam, elsősorban a Duna–Tisza közén. A kilencvenes évek elején alakultak ki a családi gazdaságok, akkor nagyon vitték a marhakötelet. Most inkább a lovaknak való köteleket keresik, mert egyre jobban teret hódít a sportcélú lótartás.

Az utóbbi években a vásártereket az uniós előírások szerint átépítették, emelték a helypénzt, az iparűzési adót, meg drágult az üzemanyag is, ezért négy éve nem jár vásárokra. Inkább otthon adja el a köteleket, így a forgalma a felére csökkent. Viszont a kevéske nyugdíja mellett dolgoznia kell, ezért kitart a kötélgyártás mellett. Most újra tervezi, hogy a bevétel növelése érdekében mégiscsak kimegy a környék vásáraira, piacaira, még ha pluszköltségekkel is jár.