Madarak a Holdon?

Az ember ősidők óta kereste a magyarázatot a madárvonulás titokzatos jelenségére, s ennek során sok, egészen abszurd elmélet is született. Az ókorban – Arisztotelész nyomán – úgy gondolták, hogy a madarak nem vonulnak, hanem egyszerűen átváltoznak, így például ősszel a rozsdafarkú vörösbeggyé, a kakukk pedig karvallyá változik. Mások ennél messzebbre mentek az elképzeléseikben, azt mondták: a vándormadarak a Holdon telelnek. A középkorban általános volt a nézet, hogy a fecskék például a lápok, mocsarak iszapjában vészelik át a telet.

A tudományos kutatásnak egy dán pedagógus vetett alapot 1899-ben azzal az egyszerű, de annál nagyobb ötlettel, hogy sorszámmal és címzéssel ellátott fémgyűrűket erősített seregélyek lábára, és úgy engedte útjukra őket. Azóta a madárgyűrűzés általánossá vált, manapság több ezer hivatásos és amatőr madarász közreműködése révén évente több millió madár lábára kerül a gyűrű a világ szinte minden országában. A gyűrűzés mellett teret nyertek az újabb, hatékonyabb módszerek is, mint például a nagyobb testű madarakra szerelhető rádióadó jeleinek követése. Mindezeknek köszönhetően sok-sok tudományos eredménnyel bővül a kutatók madárvonulásról szerzett ismerete.

Az így nyert adatokból tudjuk, hogy napjainkban az Eurázsiában költő vonuló madarak mintegy kétszáz fajának legalább ötmilliárd egyede kel útra rendszeresen. Becslések szerint a Földközi-tenger partvonalának minden kilométerét átlagosan 30 ezer vonuló madár szeli át éjszakánként, az őszi vonulás csúcsidején. A mi füsti fecskénk például 10-12 ezer kilométerre is elrepül fészekhelyétől, ehhez az energiát a vonulás előtt fölhalmozott zsírtartalékból fedezi, illetve abból a táplálékból, amire útközben tesz szert.

Sokáig a sarki csért tartották a vonulás világrekorderének; ez a mindössze 80 grammos madár évente megteszi az Északi- és a Déli-sarkkör közötti oda-vissza távolságot a kontinensek partvidékei mentén, miközben 38 ezer kilométert repül. Néhány éve azonban még ennél is hosszabb vonulási utat fedeztek föl az ornitológusok a szürke vészmadarakra szerelt jeladókkal. Kiderült, ezek a szárnyasok Új-Zéland és a Csendes-óceán északi része (Alaszka, illetve Japán) közötti távot évente kétszer megtéve 64 ezer kilométert teljesítenek.

A vonuló szárnyasokra (rigókra, fürjekre, vadgerlékre) a ragadozó madarak mellett emberek is vadásznak, akik puskával, illetve hálóval ritkítják soraikat. De a pihenőhelyül, táplálék-kiegészítésül szolgáló tavak elszennyeződése, kiszáradása is sokuk pusztulását okozza.