Váradi Viki bekebelezte Kínát!

Nagy jelentőségű győzelemről van szó, ugyanis minden résztvevő ország a lehető legjobb versenyzőjét küldte ki. Nem volt tehát könnyű helytállni az erős mezőnyben. Magyarországot Váradi Viktória képviselte, akit már a megnyitón büszkeséggel töltötte el, hogy magyar népviseletben vonulhatott fel és magyar zászlót lengethetett. Ez azért is volt számára fontos, mert Kínában alig ismerik hazánkat, de a nagynézettségű televíziós műsor révén lehetősége nyílt országunk népszerűsítésére.

A kínai nemzetközi versenyt az egész világon országos elődöntők előzték meg, mintegy tízezer fiatalból választották ki azokat, akik végül összemérhették nyelvtudásukat és tehetségüket. Nálunk jóformán csak a „kínai körökben” jártasak hallottak erről a lehetőségről. Váradi Viki a budapesti Keleti Nyelvek Iskolája versenyzőjeként indult a nagy útra, mivel a magyarországi döntőn első helyezést ért el.

A kínaiak megint megmutatták, mi a profizmus. Mindent a legutolsó részletekig megszerveztek, végig gördülékenyen zajlottak az események. Bár a verseny csupán egy hónapig tartott, a szervezők fölöttébb feszített tempót diktáltak. Az aspiránsokat a tenyerükön hordozták, óriási stáb dolgozott velük. Televíziósok, tanárok, önkéntesek, akik kedvesek, segítőkészek voltak. Remek kapcsolat alakult ki köztünk.

– Kezdettől fogva első osztályú ellátásban részesítettek bennünket – meséli Váradi Viktória –, és nagyon vigyáztak ránk. Néha úgy éreztük, mint akiket aranykalitkába zártak. Persze úgysem tudtunk volna „kirepülni”, mivel alig volt szabad időnk, annyit kellett készülni fordulóról fordulóra.

Szinte minden napra jutott valamilyen megmérettetés. A fiataloknak nem csak nyelvi feladatokat kellett megoldaniuk, hanem a tehetségüket is meg kellett mutatniuk: énekeltek, rappeltek, színészkedtek például. A televíziós műsor miatt pedig folyamatosan forgattak, különféle kisfilmeket, összefoglalókat, beszámolókat „gyártottak”, miközben végig interjúkat adtak a sajtónak. Legnagyobb küzdelmek a döntőkön voltak. Mivel idejük legtöbb részét együtt töltötték, a verseny végére összekovácsolódott a társaság. Nem is állták meg könnyek nélkül, kiváltképp akkor, amikor egy-egy vetélytárs kiesett, és el kellett hagynia a helyszínt. Együtt sírtak, együtt nevettek. Vigasztalták egymást, vagy éppen szórakoztak. Kicsit olyan volt ez, mint nálunk a Megasztár, csak bonyolultabb szabályrendszerrel.

– Nekem a második döntő volt a legnehezebb – emlékszik vissza Viktória. – Egy pekingi operarészletet kellett előadnom az új-zélandi versenyzővel. Természetesen kaptunk felkészítő tanárt, de csak másfél nap állt rendelkezésünkre, és nagyon sok egyéb tennivalónk is volt. S ekkor már főműsoridőben, élőben ment az adás...

Az állandó stressz miatt többen lebetegedtek, a tizenkét döntős közül szinte mindenki megfordult a kórházban. Óriási nyomás nehezedett rájuk, cipelték a fizikai és a lelki terheket, s bizony jócskán előfordultak könnyfakasztó pillanatok is. Persze megérte, hiszen a legjobbak a finisben gyakran megérezték, milyen a sztárok élete, nem mintha ezért csinálták volna. Lépten-nyomon megállították őket, autogramot kértek tőlük, közös fotókat készítettek velük a drukkerek. Viki furcsának találta, hogy rajongói levelekkel is elhalmozták, vagy internetes fórumokon írtak neki. Annak viszont külön örült, hogy egy esti tv-showban magyar népdalt énekelhetett, ami mindenkinek nagyon tetszett.

– A verseny győztesei egyéves ösztöndíjat kaptak – mondja Viktória. – Mindenki saját maga választhatta meg azt a kínai egyetemet és az időpontot is, ahol tanulhat. S a költségeinket is megtérítik.

Nézzünk még egy fontos részletet: hogyan lesz egy magyar lány a kínai nyelv szerelmese? Viki két és fél esztendős korától két évig élt a szüleivel Kínában. Ez az időszak meghatározta az életét. Bár nem tudott kínaiul beszélni, nem is volt rá szüksége, az első emlékei mégis Pekinghez kötődnek. Magyarországra visszatérve sokáig visszavágyott a távoli országba, de a nyelvtanulás még váratott magára. Aztán külkereskedelmi főiskolásként harmadik nyelvnek választotta a kínait, és sikerült egy ösztöndíjat is megnyernie. Így felnőttként újra nekivághatott a messzeségnek, és egy pekingi egyetem nemzetközi csoportjában elmélyülhetett a kínai nyelv titkaiban. Idehaza pedig a Keleti Nyelvek Iskolájában tanult tovább, később pedig tanításra is vállalkozott ugyanott.

– Hogyan tovább? – kérdez vissza Viktória. – Jövőre nekivágnék Kínában egy mesterképzésnek, ezzel egy időben pedig dolgozni szeretnék. Számos dolog érdekel még, úgyhogy nem fogok unatkozni.

Bármenyik fotóra kattintva megnyílik a képgalériánk!