Felrúgták, a feje elgurult

– Nagyon jól érezzük magunkat a betonkockák tetején – tudósít az események folyásáról Szőke András filmrendező és főzőverseny-látogató, miközben körtével és birsalmával megvadított marhalábszárat kavargat, miközben testével óvja azt a kíváncsiskodóktól. Szegeden vagyunk, a Dugonics-téren, ahol az idén tartják a második Paprikasót. Hogy a nevet kinek köszönhetjük, arról nincsen információnk, a program a már sztenderdnek számító vidéki terményfesztivál-menetrend szerint zajlik. Ősmagyar harcművészek mutatják be tudásukat a színpadon, az érdeklődők mindent megtudhatnak a szablyával vívásról, illetve az is kiderül, mi a teendő akkor, ha valaki – esetleg egy rivális ősmagyar – fokossal támad ránk, miközbena szablyánkat otthon felejtettük, ellenben a karikás ustorunk szerencsére éppen nálunk található.

Sárkány ellen…?
A színpad előterében két gyermekkorú csépeli egymást lufiból kötött kardokkal. Bár a fesztivál elvileg a szegedi paprika népszerűsítéséről szól, a rékli-, fakard-, pöttyös köcsög-, őstermelői méz- és kosárárusok mintha túlerőben lennének. A tizenkilenc megye is felvonult különféle termékeikkel; közülük a hazai pályán játszó Csongrád vette igazán komolyan a feladatot, még egy lábhajtású paprika-törő szerkezetet is munkába állítottak, amelyet ifjú és agg egyforma lelkesedéssel tapos. A sátrak nagy része egyébként zárva van, Baranya megye pedig úgy gondolta, hogy az Európa Kulturális Fővárosa 2010 az a termék, amit itt is el lehet majd adni. Nincs túl nagy érdeklődés, a placcra kiültetett két emberük nemigen mutat életjelet.

Nem úgy a sárkányirtásra feliratkozott kiskorúak, akik harciasan rohamozzák a kartonpapírból és valamilyen puha szövetből eszkábált hétfejűt. A játék lényege, hogy le kell verni a hét fejet, miközben egy mókamiki piros labdákkal dobálja a hős lovagokat. Aki nem tudja fapajzzsal kivédeni a piros labdát, húzhat vissza a startvonalra. A feladat igényel némi rafináltságot, ugyanis a fakard nem vágja el a sárkány nyakát, a fejeket nem lenyiszálni, hanem leakasztani kell. Már persze aki egyenként akar a kobakokkal tökölődni, mert néhány innovatív legény végül rájön a gyors megoldásra: egyszerűen felrúgják az egész sárkányt mindenestül, a fejek meg elgurulnak.

Keresik a rosszat
Éppen csak a szegedi paprikás cégek pavilonjainál gyér a forgalom. A Hódi Paprika sátránál egy fiatalasszony, Hódi Ágota kínálja a portékáját. Hét hektáron termelnek fűszerpaprikát, szárítják, őrlik, csomagolják és értékesítik: – Nem tétel, amit itt el tudunk adni, de ha az ember megtartja a piacának egy részét, már az is nagy eredmény – magyarázza a fiatalasszony.

Szerinte a magyar vevők nem tudják, hogy a nagy áruházláncokban külföldivel kevert magyar fűszerpaprikát árulnak – pedig a származási hely most már fel van tüntetve a csomagoláson –, sőt az alapvető minőségi kategóriákkal sincsenek tisztában. Mindenki édes-nemes paprikát keres, holott annak a legkisebb a festékanyag-tartalma. Az édes-nemesnél eggyel jobb a „csemege”, a valóban jó minőségű paprika pedig „különleges” jelzővel kerül forgalomba. Ezért is lennének fontosak a hasonló rendezvények, de a tájékoztatást nehezíti, hogy sok ember nagyon is határozott elképzelésekkel rendelkezik a paprikával kapcsolatban, amelyek tökéletesen tévesek, csakhogy nem lehet őket kiverni a fogyasztók fejéből. Nincs csodarecept a problémára, egyetlen biztos megoldás van: aki egyszer valahol jó minőségű paprikát vásárolt, az visszatér.

A könnyűgyalogság támadása
– Honnan jön ez a rengeteg öreg? – csodálkozik az egyik versenyző. A csapat tíz kiló marhalábszárát úgy tüntette el egy csapat nyugdíjas, hogy pislogni sem volt idejük. A főzőversenyen a zsűri után a közönség is kóstolhat: szájuk szélét nyaldosó, hetven fölötti gasztrokritikusok hada tömegel a kondérok előtt. Egy bajuszos versenyző halált megvető bátorsággal közli, hogy tessenek még várni, mert a köret nincsen kész, a tömeg elégedetlenül felmordul, néhányan fenyegetően lóbálják papírtányérjukat. A legtöbben egész mélytányérral kóstolnak, mind a nyolc bográcsból, bár láttam idős hölgyet, aki már három után úgy érezte, ezután méltóságteljes lesz. – Én nem cigánykodok itt, annyian vannak, hogy borzalom – mondja, és mélyen belenéz a pörköltszaftos papírtányérba.

– Dúl a harc a Rubint Kft. sátránál – jellemzi Szőke András a helyzetet a színpad előtt, ahol ítélethirdetésre gyűltünk össze. Szőke szerint szívüket és lelküket főzték bele a kondérba, az eredményt aztán három perc alatt elcsipegette a közönség. A csapatok sportszerűen versengtek, mert nem tagadták meg egymástól a segítséget – mi magunk láttuk Szőke Andrást egy pohár sót átnyújtani a Rubint Kft. csapatának. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács főzőkülönítménye lett az első helyezett. Hogy jogosan-e vagy nem, azt nem tudjuk megállapítani, mert a pályamunka még azelőtt elfogyasztásra került, hogy mi odaértünk volna. Asztalukon – más csapatoktól eltérően – egy régi mordályt is láttunk, ami felvetette a zsűri erőszakos befolyásolásának eshetőségét is.

A főzőversenynek vége, bár a fesztiválnak nem. A cigánykodásra már nem hajlandó asszony barátilag megveregeti egy versenypörköltet kanalazó, ránézésre hajléktalan férfi vállát. – Finom, ugye? – kérdezi kacsintva, s eltűnik a Paprikasó tömegében.

Miért nincs elég fűszerpaprika Magyarországon? Miért eszik Ön vélhetőleg dél-amerikai paprikát? Miért erősödik a hazai termék feketepiaca? Ezekre a kérdésekre a Szabad Föld  október 9-én, pénteken megjelenő számában riportunkból kaphat választ.