Négylábúak erkölcstana

– Mostani témánk egy újsághír lenne, miszerint elavult az a nézet, hogy csak az embereknek van erkölcsi érzékük. Egy amerikai viselkedéskutató szerint az emlősök is képesek különbséget tenni jó és rossz között.
– Melyik bulvárlapban olvasta ezt a szenzációt?

– Ez miért fontos?
– Mert ez egy butaság: az állatoknak nincs erkölcsi érzéke.

– Hát, ha bulvárlapban olvastam volna, biztos nem hozakodom elő ezzel a hírrel, de a helyzet az, hogy a Coloradói Egyetem professzora, bizonyos Marc Bekoff könyvet szentelt annak bemutatására, hogy az emlősöknek van erkölcsi érzéke.
– Bekoffot magam is ismerem, járt is nálunk, de sajnos ettől még nincs igaza…

– Példákat sorol a könyvében. Delfinek segítenek embereknek, hogy ne kapják el őket cápák. Elefántok mentenek ki bezárt antilopokat. Csimpánzok megbüntetik azon fajtársaikat, akik megszegik a csoport törvényeit. Egerek nem eszik meg a táplálékot, ha tudják, hogy ezzel társuknak fájdalmat okoznának… Egyre több a bizonyíték amellett, hogy az emlősöknek is van erkölcsi érzékük, állítja a szerző.
– Ilyen példákat magam is tudnék sorolni. Miami egyik delfináriumában ezek a hatalmas emlősök együtt éltek egy macskacápával. A cápa valamiért beteg lett, vérzett, mire a delfinek a segítségére siettek, és kitolták a víz fölé.

– És akkor ez nem egy morális tett volt a részükről?
– Nem, ez gyilkosság volt… Ugyanis addig tartották a levegőn a szerencsétlen cápát, míg meg nem fulladt. Sajnos a delfinek nem tudták, hogy a cápa nem emlősállat, hanem hal, akinek a levegő finoman szólva is árt. A delfineknek ez a víz fölé tartás nem erkölcsük, hanem ösztönük; a születő kisdelfint is azonnal a víz fölé nyomja az anyja az első levegővételre, és a tengerben úszó embert is valószínűleg ezért segítik.

– Visszatérve Bekoff könyvére, igazi amerikai hisztéria alakult ki körülötte: vannak, akik minden szavát elhiszik, s persze vannak, akik nevetnek rajta. Legkomolyabban egy bizonyos Herbert Gintis, a Harvard professzora olvasott be neki. Szerinte Bekoff túl sok anekdotát közöl, márpedig „a sok anekdota még nem adat”. Az anekdoták, úgy látszik, csodálatos inspirációi a kutatóknak, holott nem meséket, hanem szilárd kutatási eredményeket várnánk tőlük – mondja. A könyv egyetlen értékének pedig azt tartja, hogy talán ez is segíti egy kicsit az állati jogok érvényesülését.
– Ezt az urat nem ismerem, de igaza van.

– Lenne szíves akkor megmagyarázni, hogy miért ne lehetne erkölcsük az állatoknak?
– Hogy megértse, előbb a szabálykövetésről kell beszélnünk. Például a nyelv szabályairól. Az kétségtelen, hogy az állatok kommunikálnak egymással és az emberrel is, de az ő „beszédük” jelek egymásutániságát jelentik. Egy csimpánz megtanítható 100, akár 150 jelre is, de abból még nem lesz beszéd. Mert a beszéd, az nem csupán csak „jelelés”, hanem gondolatok közlése is. A nyelv az a hálózat, amelyben a jelek egymásra mutatnak, s ezek a jelek ebben a rendszerben értelmezhetővé, érthetővé válnak. A nyelvet beszélő ember nagyon szabálykövető. Hallja, megtanulja, mi a jó és mi a helytelen viselkedés, és hacsak nem akar egyedül maradni, egy adott helyzetben a helyes magatartást választja. Ez a döntés például előfeltétele annak, hogy egy embercsoport: családi, rokoni, munkahelyi kötelék létrejöhessen – a körhöz tartozók nem akarnak egymásnak konfliktust okozni.

– A csoportban élő állatok is ugyanígy cselekednek: hogy együtt maradjanak, nem csinálnak olyasmit, amivel a másikat fölöslegesen ingerelnék, nem?
– Ez így van. Az ember azonban képes arra, hogy ne csak a szabályokat kövesse, hanem akkor is rendesen viselkedjék, amikor arra a helyzetre éppen nincs szabály. És ezt a szituációt hívjuk erkölcsnek, azt, amikor az ember szabály nélkül marad, nincs szabály, amit követhetne, és mégis tudja, mi a helyes cselekvés.

– Azt hiszem, ennek az elviselhetetlenül idegesítő korunknak talán éppen ez lehet az egyik magyarázata, hogy tudniillik, amikor elfogy a szabály, akkor mindenki alkot egyet a maga számára…
– Hatmilliárdan vagyunk, vélhetően hatmilliárd saját szabállyal, vagyis hatmilliárd saját erkölccsel…

– Pedig az erkölcsöt alakító érzelmek, mondjuk a bűntudat, a szégyen, a büszkeség, az undor az állatokban is megtalálható. A kutyákban talán a lelkifurdalás is…
– A kutyákban igen, a kutyáknak valószínűleg van erkölcsük.

– De hát nem azzal kezdtük, hogy az állatoknak nincs erkölcsük?
– Ki mondta, hogy a kutya – állat? A kutyák az ember teremtette mesterséges lények, akik már régen kiemelkedtek az állatvilágból. Minden kutyatartó példák százait tudná sorolni arról, hogy a kutyája erkölcsös. Például ha megtanulja, hogy az asztalról nem vehet el ételt, akkor sem tesz ilyet, ha éppen nem vagyunk a konyhában. Itt ugyebár egyfajta szabálykövetésről van ugyan szó, de egy olyan pillanatról is, amikor éppen nincs ott a szabály „hordozója”, vagyis az ember… Van egy francia kocsma, ahol a legnagyobb látványosság, hogy a pecsenyeforgatót kutyák tekerik. Kialakult az ő szabályuk, az egymásutániságuk sorrendje. Egy alkalommal a séf nem figyelt, és nem az egyébként következő kutyát akarta beállítani pecsenyét forgatni, hanem egy másikat. Mire az dühbe gurult, és nem volt hajlandó dolgozni. A séf észbe kapott, és a soron következő kutyának intett, aki szó nélkül beállt a munkába, s minden két- és négylábú megnyugodott…

– Nem felejtettem el azt a történetét sem, amikor egy háromsávos chilei autópálya közepéről, figyelve a forgalomra, a fogával húzta ki a száguldó autók között az út szélére elütött társát egy kutya.
– Ez már az erkölcs magasiskolája, úgy hívják: önfeláldozás, s nem hasonlítható össze, mondjuk, azzal az ösztönös cselekedettel, amikor az állatok akkor is harcba indulnak a saját területük védelméért, ha az ellenfél erősebb, és akár halál is fenyegeti őket.

– Lehet, hogy éppen a kutya létező erkölcse miatt gondoljuk úgy, hogy a kutyát nem tekintjük állatnak: rég elhagyta saját fajtáját, és hozzánk, az emberhez tartozik.
– Olyanok ők, mint ahogy az angol mondja: dogs are children with fur coats. Vagyis a kutyák gyerekek, szőrmekabátban...