Már rég szétmetéltem volna…!

Három bíró figyeli árgus szemekkel a vívókat, akik görbe fakardokkal igyekeznek érvényes találatot bevinni egymásnak a szigetelőszalaggal körberagasztott páston. Egy lelkes apukával közös erővel próbáljuk kitalálni, vajon min múlhat az, hogy ki jut tovább az egyenes kieséses versenyben.

Úgy látjuk, hogy a mozgás iskolázottsága vagy a faszablya magabiztos kezelése semmit sem jelent, ad hoc csapkodással legalább olyan jó eredményt lehet elérni. Első blikkre az is rendező elvnek tűnik, hogy a lányok rendszerint győznek. Ezért is kezdünk aggódni, amikor szurkolótársam fia az egyik – eddig megfigyelt taktikája szerint pánikszerű menekülésből gyilkos kontrákkal támadó – lánykával kerül szembe.

– Ez jól felnyársal téged, fiam – mérgelődik az apuka, de hamarosan kiderül, hogy mégiscsak a tizennégy körüli, izmos fiú jutott tovább. Ezen ő maga csodálkozik a legjobban, mivel neki is úgy tűnt, hogy a piros melegítős lány pont szíven szúrta.

Az Ősi Tűz Történelmi Vívóegyesület, illetve a Szegedi Szabad Vitézi Iskola által szervezett verseny egyik fő szempontja László Balázs szervező szerint a történeti hűség. Egy átlagos szablyaküzdelem annak idején rövid ideig tartott, a mai versenyhez hasonlóan egyenes kieséses rendszerben, ami akkoriban egyszersmind az életből való kiesést is jelentette. Nem csoda hát, hogy arra a huszárra, amelyik még harmincéves korában is élt, azt mondták, hogy csal.

Délutánra végre eljutok addig, hogy nagyjából értelmezni tudjam, mi is zajlik a páston. Különböző testfelületek különböző pontszámot érnek, de van halálos találat is, ami véget vet a küzdelemnek.

A két, körön kívül álló bíró – nevezzük őket partjelzőnek – zászlóval jelzi a főbírónak, hogy szerintük ki milyen találatot vitt be. A polifoamfegyveresek küzdelmében elharapóznak az indulatok: van, aki a cselgáncstudását is beveti. Az ellenfél duzzog, hogy ez mégiscsak vívás lenne. „Rinyagép!” – dohog mellettem a versenyző, aki éppen most veszített pontozással. „Ha igazi szablyával küzdünk, már rég szétmetéltem volna! Ez szablyaharc, nem sportvívás.” Azzal elrohan, és sportszerűen a győztes keblére borul.

A versenyek szépen lezajlanak: az egyetlen zavaró tényezőt a fakarddal felszerelt kisgyerekek jelentik, akik állandóan megpróbálnak felszaladni a pástra, mire a szervezők rendületlenül elzavarják őket. Ők pedig tanácstalanul ácsorognak a szélen, és nem értik, hogy ebben a játékban miért csak a felnőttek fakardozhatnak.