Bokszmaraton életre-halálra

A fal drótból, a tető bádoglemezekből, a padló meg durva betonból van, és ki-be jár rajta a szél. Mégis, majd minden délután megtelik.

Mályváskert Újfehértó legtávolabbi része, ide a városháza legalább három kilométer, és itt már aszfalt se jut minden utcának. Csukrán Mihályék utcája is földes. De azért ne higgyük, hogy jaj, de nagyon búnak adta ő emiatt a fejét. Az aszfalt ugyanis csak az autósoknak fontos – neki meg sose lesz autója. Lehetett volna pedig. Pár éve az összekuporgatott rokkantsági nyugdíjából meg egy kis örökségből összegyűlt neki vagy hárommillió forint – de pénz volt, pénz nincs.

– Itt a pénz! – mutat a fél teniszpályányi tornatermére meg a ketrecszerű teremben dühöngő fiatalokra. Valamikor ő is pont ilyen dühöngő ifjú volt, sőt, kicsit még ilyenebb. Ivott és verekedett, pedig hát magyar bokszbajnokként pont azt nem tehette volna.

– Akkor még nem voltunk bajnokok – védekezik –, bajnok csak később lettem a Vasas csapatával. – Misi barátunk, mint oly sok szabolcsi fiatal, szinte még gyermekfejjel került el a szülői háztól, s a távoli nagyvárosban bizony elkelt volna néhány útbaigazító nyakleves. Az élet aztán megtette – az rendezte azt is, hogy a kesztyű szögre akasztása után hazajöjjön a szülői házba. Egy teljesen új élet kezdődött akkor. Harminc éve csak a sport meg az edzés. Meg a rekordok.

– Kezdjük már, Misi bá’! – követelőznek a fiatalok, focizni akarnak, és Misi bá’-nak is be kell szállnia, mert csak öten vannak, az meg sportszerűtlen lenne, ha az egyik csapatban hárman, a másikban meg ketten játszanának, közülük is egy lány. A futball pedig – ha tetszik, ha nem – férfisport.

Igaz, a súlyemelés is az. A ketrecben labdát kergető lányka, a most hatodikos Sónyák Renáta mégis súlyt emel.

– Nem is akárhogy! – kiáltja ki a ketrecből Misi bácsi. – Emelésben harminc, szakításban is húsz kilóig jutott. De menjél csak, kínáld meg a bácsikat egy kis süteménnyel! – biztatja a kislányt, aki abba is hagyja a focit, és beinvitál bennünket egy deszkabódéba, ahol egy asztal szépen megterítve, rajta kóla, sütemény, víz. Ez az öltöző. A vizet az utcai kútról hozták, a süteményt, a kólát Misi bácsi vette.

Újdonsült barátnőm tizenegy éves, nyolc testvére van. Egyik bátyja, féltestvére Karikó Zénó bent focizik a többiekkel, s csak nagy unszolásra ül le mellénk. Kicsit restelkedik, mert régen volt már itt, ebben a hónapban egyszer se, pedig már el kellett volna kezdeni a kemény edzéseket. Igaz, Zénó edz eleget másutt. Napszámba jár, a legnehezebb munkákat is elvállalja ma már. Palántázik, dinnyét pakol, káposztát gyalul, mint a felnőttek, óránként négyszázötven forintért.

A kilenc gyermekből még hat van otthon, az anyjuk egyedül neveli őket. Ha van munka, a két kicsi lányt leszámítva mindenki napszámba jár. Zénó tán ennek is köszönheti, hogy a tizenhárom éve ellenére már egy mázsánál tart összetettben. Azt is mondja, hogy tanulni nem nagyon szeret, az iskolában sokszor halálra unja magát, itt viszont minden percnek örül.

– Nyolcadik után mihez kezdesz majd?
– Hát – vonogatja a vállát –, valamit kitalálunk. Majd eljárok napszámba.
– Szakmára fogsz menni, édes fiam! – hagyja abba a labdakergetést a fiú szavaira az edző. – Kőműves leszel vagy asztalos. Nem leszel egész életedben másnak a cselédje!

Kint az udvaron egy jó kötésű gimnazistaforma fiú, Pataki Dávid súlyos vasrúddal püföl egy ócska traktorgumit, cseng, csattog a környék. Misi bácsi szerint ez első osztályú vállizom-erősítő, egy bokszolónak pedig rendes vállizmokkal kell rendelkeznie. Dávid fél éve jár ide a város másik végéből, hetente háromszor-négyszer, hogy jól kikesztyűzze magát a többiekkel, aztán megy az uszodába, hogy levezesse a fáradalmakat.

Boksz, súlyemelés, foci – és mindnek az alapja a futás. Ezekre készíti fel őket a mester, aki nem csupán jó edző, de kiváló pedagógus is. Meg szervező. Járnak táborozni is a környékre: van egy nagy sátra, azt kifeszítik a futballpályán, és edzenek, játszanak, biciklivel közlekednek.

– Hogy mennyibe kerül ez a szülőknek? Semennyibe. Egy kis zsebpénzt persze mindenki hoz. Én akkorra százötvenezer forintot félreteszek a nyugdíjból, abból vesszük a kenyeret, a szalámit. A meleg ételt meg naponta egyszer a helyi polgármesteri hivatal állja.

Misi barátunk ma is aktívan sportol. Igaz, az utóbbi időkben visszább vett a tempóból, de újabban megint teljes energiával készül a legújabb rekordjára. Sorolja, hogy hány csúcs, rekord fűződik a nevéhez. Például négy Guinness-rekordot állított fel eddig. A maratoni távot eddig hétszázszor futotta le. Az egyiket hátrafele, gumikötéllel a kezében. Sokak érdeklődését felkeltette ezzel. Többek között egy angol maratonistáét, aki tavaly fel is kereste, csupán azért, hogy kezet fogjon vele. Futódresszt, -nadrágot is hozott, meg egy pár cipőt, amiről Mihály addig csak ábrándozhatott.

– Ebben fogom felállítani a legújabb csúcsomat. Le akarom futni hétszázegyedszer is a maratont. És utána? – húzza fel a szemöldökét, majd némi töprengés után az udvaron megragad, és becipel a terembe egy lócát. – Az még odébb van. Addig is támasszuk meg ezzel a tetőt, hogy meg ne hajoljon, aztán majd meglátjuk...