Huszárnak első a fegyelem

A híres, nyíregyházi négyes huszárezred tizedese dolgos és jó módú gazdacsaládban született, ahol volt év, mikor húsz lovat is tartottak. Így természetes volt, hogy ő már gyerekkorában nyeregben lovagolt. Az öreg, de annál barátságosabb ház felső szobájában, ahol beszélgetünk, a falakra akasztott fényképek is a Katonák, pláne Ernő bátyánk lószeretetéről árulkodnak. Hát még, ha átlapoznánk a fényképalbumokat!

– Akkor még minden esztendő októberében vonultak be a legények, én is 1934. október 1-jén jelentkeztem a nyíregyházi kaszárnyában – kezdi kalandos élettörténetét Katona Ernő. – Bele is pusztultam volna talán, ha nem huszárnak visznek, de szerencsére akkorra már ismert lovasnak számítottam. A barátokkal rendszeres résztvevője voltam az országos lovasnapoknak. Budapestre is fellovagoltam – tíz napig tartott az út –, ahol a Vérmezőn vitéz nagybányai Horthy Miklós köszöntött minket.

Hát, ezek után valóban nagy szégyen lett volna szimpla bakának menni! De nehogy azt higgyük, hogy huszárnak lenni csupa kiváltság volt. Hajnali 5-kor ébresztő, zabolás, aztán kardforgatás, csuklózás, gyors reggeli, 7-kor nyergelés, lovaglás – akármilyen idő volt –, eleinte négyszöglovardában, majd az udvaron, 10-kor lóápolás, csutakolás, 13-kor ebéd, aztán különféle foglalkozások. Kimenő, látogatók fogadása csak kivételes esetben. Katona Ernő se sokat volt otthon a leszereléséig, de nem nagyon zohorált. Mert a huszár, az huszár – ott első a fegyelem. Harmincötben szerelt le, de nem sokáig élvezhette a szabad életet. Harmincnyolcban, mikor a Felvidék visszatért, megkapta ő is a behívót. Ungvár, Kassa, Beregszász…, s attól kezdve nem volt év, hogy jelentkeznie ne kellett volna. De szerencséje volt.

– A sok rossz közül mindig a jobb rosszak jöttek. Hál’ istennek a nagyobb csaták elkerültek, pedig a fogságba esésemig hat évet szolgáltam a hazát. Aztán pedig még hármat, de azt már hadifogolyként a Szovjetunióban. Majd csak ’48 tavaszán szabadultam. De alig voltam egy kis ideig itthon, nemsokára elkezdték a kolhozok szervezését, mitőlünk pedig elvettek szinte mindent. Jog nem lett volna hozzá, de hatalom igen.

Keserves idők jöttek. A háborúban egyszer már elhajtották a legszebb lovaikat, de míg ő valahol lent Groznij környékén töltötte a fogolyéveket, a család nevelt újakat. Már kezdtek épp egyenesbe jönni, mikor kilakoltatták őket a tanyájukról, s osztályidegenként a szülőktől is elkobozták a házat. Az öregek Debrecenbe húzódtak, a fiatalok pedig a szülői ház – ma ez a falu postája – szomszédságában, egy idős agglegény rokonhoz költöztek.

Egy kis szerencséje azonban ekkor is akadt. Ma se érti, de a lovaikért szép pénzt kaptak, ebből éltek aztán később, meg a kevéske megmaradt földből, mert a téesz nem vette be, majd csak ’60-ban, a nagy átszervezéskor. Igaz, akkor már a tudásának megfelelő munkát kapott. Volt főállattenyésztő, telepvezető, megbecsülték.

– Nem mindenki szeretett – mondja. – Nem bizony, mert sok új téesztag azt hitte, ott mindent szabad lopni. Én meg nem hagytam. Így sokan orroltak rám, de aztán csak megszokták a rendet. Húsz évig dolgoztam velük, szerettem a munkámat.

Csak azt fájlalta mindig, hogy egyre kevesebb lóra volt a faluban szükség. S azt, hogy Kocsord főutcáján már rég nem látni olyan lovakat, mint az ő kedves paripái, a Csinos, a Vidám, meg a Pajkos voltak.