Krokodil a Túron?

Sose voltam valami nagy pontyozó, a harcsa pedig tömérdek időt kíván. Hát akkor már inkább a csuka, ami persze pergetve az igazi. A Túron tanultam ki a csukázás rejtelmeit. A lehető legjobb vízen, mert aki ott megtanulja a dobálást, az mindenfelé megállja a helyét. Kutya egy kis víz az a Túr. Látszólag a világ legbékésebb folyója. Kényelmesen ballag a medrében, s ha adakozókedvében találjuk, szépen foghatunk. Van egy barátom, híres pesti építészmérnök, de minden nyarát az istvándi szülői házban tölti. Tőle tanultam a legtöbbet. Hazaérkezve azonnal kézbe vette a kis, alig kétméteres botját, s a templomtól nekiindult a malomnak. Két-három óra alatt tette meg a nagyjából két kilométeres távot, mire a malomhoz ért, nyolc-tíz csukát is akasztott. A nagyját elhozta, a kisebbjét visszaszórta.

Sokáig azt hittem, nincs is könnyebb mesterség a csukafogásnál. Aztán ráadtam a fejem én is. Mikor a huszadik villantómat szakítottam már be, kezdtem átformálni korábbi vélekedésemet. A Túr ugyanis tele van láthatatlan akadályokkal. A fenéken rengeteg bedűlt fal nyugszik – húzza az ember a villantót, idegei megfeszülve, mikor óriási rántás, s jön a bevágás. De a hal tartja magát. Hajlik ide, hajlik oda, mígnem aztán csak rájön, hogy nem hal az, hanem egy rugalmas faág, amibe beleakadt a horog. Be kell szakítani persze, hogy tíz perc múlva megismétlődjön minden. Istenem, hány blinkerem nyugszik a Túrban! S hány fog még – mert a meder folyton változik. Sokáig esküdtem a körforgókra, aztán bejöttek a Rapalák meg a mindenféle csodawoblerek, s én is beléjük bolondultam. Újabban kezdek azonban visszatérni a körforgókra. Nagyot lehet velük suhintani, s kellő odafigyeléssel a leakadások száma is csökkenthető. A nyolcvanas évek elején szerettem meg őket. Tiszatelek alá, az apátszegi holtágra jártam akkoriban, ott tanultam meg egy másik fontos szabályt: drótelőke nélkül soha. Arra már nem emlékszem, hogyan bukkantam rá, de az a holtág akkoriban igazi csoda volt. Messze mindentől, csak páran jártak oda. Kezdetben hatalmas támolygó kanalakkal hajigáltam, nem fogtam semmit. Mások két-három kilósokat. Egyszer aztán nem voltam rest, jobban szemügyre vettem a csalijukat. Sárgásbarna, lengyel körforgó, a nyíregyházi KGST-piacról. Másnap persze én is kint voltam, vettem vagy hatot, s a dél már a parton talált.

Ahány dobás, annyi kapás. De szakított mind. Már sírni tudtam volna mérgemben, mikor leballagott hozzám egy öregebb ember.
– Van előkéje? – kérdezte.
– Tessék? – néztem rá bambán.
– Értem – morogta, aztán előhalászott egy rozsdás drótféleséget. – Na, ezt tegye fel!
Feltettem. S mikor partra rángattam az első kétkilós „krokodilomat”, nem volt nálam boldogabb horgász a parton. Pedig ők négy-öt kilósokat is fogtak – s párosan! Nekem négykilósnál sose, máshol se jött nagyobb, de nem is nagyon mennek el a drótelőke óta. Legfeljebb ha visszaengedem őket. Gyakran megesik. Mert én már rég túl vagyok azon, hogy a húst lássam a csukában. Csak azt nem értem, mégis miért kerülnek el már jó ideje a pernahajderek.