Nyulak a kötélen

Most meg ülök itt döbbenten, és kénytelen vagyok újraértékelni a cirkuszról alkotott ideáim. Már az elején sejtettem – mikor úgy csúszott fejjel lefelé a póznáról az artista, hogy a talaj fölött tíz centivel állt meg, majd a tizenkét méteres kupolából, védőfelszerelés nélkül lógaszkodó társával a plátói szerelemről és az eleve elrendelésről diskurált –, hogy ezúttal nem tűzkarikán átugráló, csipkebugyis uszkárokat és dobpergésre kést dobáló hősöket fogok látni.

Csakugyan. Az előadásban tizenhat fiatal jelenít meg egy világot, ahol nem Isten léte a kérdés – ő mindenkire lesújt –, hanem a gravitációé: karikákban, köteleken, vasszerkezeteket forgatva pörögnek, szaltóznak, repülnek a művészek, móresre tanítva a fizika alapvető törvényeit. Töredékeket kapunk – szerencsére nem belőlük, hanem egy bizonytalanságokkal terhes, az emberi kapcsolatokat középpontba állító világból.

A tébolyról beszél bravúros kötéltáncával a férj, aki lapáttal csapta agyon feleségét, és a végtelen vágyról a lány, aki csak lépdel, kúszik, mégsem halad előre a kötélen. A beteljesülő szerelem őrületét szédületes magasságban, trapézon lengve éli át az egymást marcangolva szerető pár, míg hiába irányítja kénye-kedve szerint a vaskarikát a küllőként belefeszülő csavargó, mégsem menekülhet sorsa elől. Többször eláll a lélegzetünk, majd kibuggyan belőlünk a nevetés.

Büszkék nemcsak azért lehetünk, mert infarktus nélkül, bátran végig merjük ülni a két órát, hanem azért is, mert a modern artistaképzés európai fellegvárából érkezett francia produkció rendezője magyar: Schilling Árpád. S bár nem rágja a szánkba senki, mégis mindannyian tudjuk, hogy amit látunk, világszám.