A damaszkuszi penge titka

A római Szentszék ösztönzésére Európa uralkodói összesen kilenc keresztes hadjáratot szerveztek 1095 és 1291 között a Szentföldet megszálló moszlimok ellen. A gyors és könnyű győzelem reményének többek között éppen a damaszkuszi acél vetett véget, ami ellen rendre alulmaradtak a keresztesek – idővel szinte misztikus rettegés kerítette hatalmába őket az arab harcosok gyilkos kardjának hírére.

A damaszkuszi penge egyszerre volt rendkívül szilárd, ugyanakkor rugalmas. E nem mindennapi tulajdonságát különleges anyagának és előállítási módjának köszönhette. A feljegyzések szerint a kilencszázas években készítették az első példányait. A gyártáshoz szükséges alapanyagot – az átlagosnál magasabb széntartalmú vasércet – Indiából szállították Damaszkuszba, ahol aztán feldolgozták.

A kardpenge anyagát különleges módon edzették: többször egymás után felhevítették, majd lehűtötték. Ennél többet nem sikerült kideríteni – a gyártási módot hétpecsétes titokként őrizték. Annak pedig, hogy az 1750-es években a damaszkuszi acél egyszer s mindenkorra eltűnt az arab fegyverkovácsok műhelyeiből, a legvalószínűbb oka az, hogy az alapanyagul szolgáló indiai ércbányák kimerültek.

A drezdai kutatók a minap tanulmányt adtak közzé a damaszkuszi acélpenge mikroszkopikus vizsgálatáról. Kiderítették, hogy az acéllapok nanoméretű kettős szénrudacskákat tartalmaznak, ami dupla haszonnal járt. Részint tetszetősebbé tették magát a pengét, ami ugyanakkor önélezővé vált, mivel a csövecskék letörésével újabb és újabb érdes, aprófogú fűrészfelületek keletkeztek. Így a damaszkuszi kardok tulajdonképpen nem is vágtak, hanem apró fogazatukkal egy pillanat alatt elfűrészelték az útjukba kerülő tárgyakat.