Többmázsás vizák

A viza a tokfélék családjába tartozik és a világ legnagyobb édesvízi halai közé sorolják. A mi vizánk a legtermetesebb faj, mely akár hat méter hosszú is lehet, súlya pedig elérheti a tíz mázsát. Az utána következő leső harcsa súlya tizedannyi, a ma is érvényes magyar rekord alig haladja meg a száz kilót. A tokféléket igen sokra tartják ízletes húsukért, azonban húsuknál is becsesebb az ikrájuk, a híres kaviár. A tokfélék legtöbb faja tengerben él és édesvízben szaporodik, de néhány faj kizárólag édesvízben fordul elő. A Fekete-tengerből vándorolt fel a szaporodási időszakban a viza, a vágótok, a sőregtok, a sima tok és feltehetően az atlanti tok. A tokcsalád tagja a kecsege is, ami egész életét az édesvízben tölti.

Sajnos a tokfélék állománya megcsappant, természetesen az ember miatt. A folyók iszonyatos mennyiségű szennyező anyagot szállítanak a tengerbe, a Fekete-tenger bizonyos részein például tíz és kétszáz méter között egyáltalán nincs élet. Az ember kiirtotta az erdőket, nincs, ami megfogja az esőket, melyek töméntelen mennyiségű földet mosnak a folyókba. Iszappal terítik be a vízfolyások kavicsos ágyait, s a halak nem tudnak hová leívni. A mi kecsegénk is sokat szenved a szennytől, az iszaptól, de hál’ istennek azért a Tisza bizonyos szakaszain még szép számban él. Záhony, Tiszaújváros, Tiszaroff környékéről igen jó fogásokról érkeznek hírek, vannak horgászok, akik kimondottan a kecsegére specializálódtak. Főleg gilisztával várják a kapást, ami az esetek többségében két-három villámgyors ütés. Ha akkor nem akasztunk be, szinte biztos, hogy elmegy. A gilisztánál azonban van egy sokkal hatásosabb csali is, a kérész. Csak az vele a baj, hogy minden más békés hal bolondul érte, így aki biztosra akart menni, jókora partszakaszt végig kellett járnia. De ma már védett a kérész is.

Eleink nem nagyon finnyáskodtak: fogták a vizát csapdával és vizahoroggal is, ami egy nagyon furcsa találmány. Ehhez arasznyi méretű kovácsoltvas horgot használtak, amely körülbelül fél méter hosszú előkezsinóron lógott. Ezeket aztán sorba kötötték egy kötélre, és a horgok öblébe helyezett faúszók segítségével lebegtették a vízen. A Fekete-tengerből érkező óriások pedig a farkcsapkodásuk miatt fennakadtak a horgokon. A XV–XVI. században egy-egy kerítés során akár ezer példány is a hálókba akadt, a XIX. század végén azonban már ritkaságként említették a vizát. A legnagyobb, Magyarországon kifogott példányt 1857-ben zsákmányolták, több mint nyolc mázsát nyomott. A Tiszán Szegednél 1895-ben, Vásárosnaménynál 1920-ban, 1933-ban Tiszafürednél, 1953-ban pedig Tiszakécskénél fogtak utoljára. A Dunán Gemencnél 1922-ben zsákmányoltak egy 90 kg-os példányt, míg Paksnál 1957-ben egy 270 cm-eset. A legnagyobb csapást a Dunán 1970-ben megépült Vaskapu I., majd az 1984-ben elkészült Vaskapu II. jelentette. Megépülésük után hazánkban már csupán egyetlenegy vizát sikerült fogni: 1987-ben Paksnál egy 180 kilósat.