Gránátfarkú bucó

A Tisza maga volt a csoda. Harminc éve még az igazi vad vidékeket szerettük, porodra, kényelmes homokos lapályra véletlenül se ültünk. Csak szakadt partra. Igaz, volt benne egy kis turpisság: ott éltek a kérészek. Akkor még nem volt védett, s a hosszú nyelű bágereinkkel bizony mi is alaposan megdézsmáltuk a telepeket. Kegyetlen munka volt, de megérte. Ha semmire se kapott a hal, a kérész lárvájára igen. Mi kecsegére, márnára mentünk, de jött ott minden: dévér, karika, sügér, jász és orsóhal. Vagyis bucó, annak is a magyar változata. Bucóból ugyanis kétféle is van, német meg magyar. Gulács, Tivadar, Szatmárcseke környékén inkább a magyar jött. Akkor még az se volt védett, s a nagyját bizony mi eltettük. Pompás ugyanis a húsa: gyönyörű hófehér, s szálkamentes, veri a süllőt is. Csak hát nem nő nagyra, a félkilós már igazi szenzációnak számít. Rokona, a német bucó még kisebb, jó, ha arasznyira nő.

Nem rá horgásztunk persze, mert amúgy csak ritkán kapott, akkor is villámgyorsan. De akárhogy siettünk, szinte mindig elkéstünk. A hal megvolt, de olyan mélyre nyelte a horgot, hogy hiába engedtük vissza az apraját, szinte biztos, hogy elpusztult mind. De nem ezért ritkultak meg. A mederviszonyok, a partok változhattak meg, s talán a víz minősége is. A nyolcvanas években nem volt olyan horgászatunk, hogy három-négy horogra ne akadt volna, aztán egyre kevesebb. Ma már egy sem, mert védett. Igaz, vagy tíz éve horgásztam utoljára kedvenc helyeink egyikén, a régi gulácsi gátőrházon túli szakadt partokon, de azért vannak szakadt partok Milota meg Cseke alatt is, mégse hozott velük össze a sors.

Tavaly aztán Milota és Tiszacsécse között csak felakasztotta magát egy másfél arasznyi. A Csécse alatti zúgóknál próbáltam márnázni, de a sodrás állandóan kivitte egy csendes, homokos öbölbe a horgot – ott vette fel a csonti-giliszta csokrot egy kis foltos. Örültem neki, mert gyönyörű hal. Hogy is szól róla a szakirodalom? A Duna vízrendszerének halkülönlegessége. Alakja miatt orsósügérnek is mondják, a Felső-Tiszán csak simán orsóhal. A folyók sodrásában vagy a mellékfolyók torkolata közelében kialakult homokzátonyok sekély vizében található, de tömegesen sehol sem él. Teste erősen megnyúlt, hengeres, farokrésze feltűnően vékony – mint egy nyeles kézigránát. Feje hosszú és széles, fölülről enyhén lapított. Orra hosszú, szája teljesen alsó állású. Pikkelyei aprók, erősen tapadók és érdes tapintásúak, sárgásbarna oldalát többnyire nagy, szabálytalan alakú sötét foltok, olykor ferde harántsávok mintázzák. Jól fejlett példányai 20-30 cm hosszúak, az ennél nagyobbak igen ritkák.

Apróbb, fenéklakó szervezetekkel és szerves törmelékkel táplálkozik, ívása április-májusra esik. Általában a folyók erősebben áramló homokos és sóderes szakaszain ívik, az előre elkészített fészekgödörbe. A lerakott és megtermékenyített ikra a rácsapkodott vékony kavicsréteg alatt fejlődik kikelésig. Kifejezetten áramláskedvelő faj, ezért is szereti az olyan vizeket, mint a Dráva, a Mura vagy a Hernád. A Dunán kívül csak a Dnyeszterben, valamint ezek mellékfolyóinak rendszerében él. Vizeinkben nemcsak őshonos, hanem kialakulása is itt ment végbe – vagy¬is egy valódi közép-európai faj.

Talán ezért is olyan sérülékeny.