Színház az egész lakás

Színházi emlékek közt él. Bárhová néz a szobában, mosolygó arcok tekintenek vissza rá a képekről, érdekesebbnél érdekesebb tárgyak emlékeztetik a hírességekre. A szoba egyik meghitt sarkában kényelmes fotel, melyben egykoron a legendás kecskeméti direktor, Radó Vilmos üldögélt, a szekrény vállfáin primadonnák tüllfodros ruhakölteményei lógnak. Nos, a lakástulajdonosnak már nemigen maradt hely – megesett, hogy a múzeum látogatói elől a konyhában „húzta meg” magát…

Tancsáné Uzsorás Katalin egymás után mutatja azokat a videofelvételeket, melyek lelkes gyűjtőmunkájának fontosabb mozzanatairól tudósítanak. Valaha a helyi magnetofongyárban dolgozott, végigjárta a ranglétrát. Szakszervezeti vezetőként sok-sok emberrel került kapcsolatba, kirándulni vitte őket, művészeket hívott közéjük. Rajongott a kultúráért, tősgyökeres kecskemétiként minden színházi előadást látott. Szívén viselte kedvenceinek sorsát is. Amikor megtudta, hogy milyen nyomorúságos körülmények között tengődik egyik-másik nyugdíjas művész, a segítségükre sietett.

– Színésznő szerettem volna lenni – árulja el Katalin. – Mivel az iskolám közel volt a színházhoz, tanítás után gyakran lesben álltam, hogy aláírást kérhessek a társulat tagjaitól. Az élet csodás ajándékának tartom, hogy a színészmúzeum kapcsán összebarátkoztam a legendás primadonnával, Gyólay Viktóriával, akit hajdanán a példaképemnek tartottam. Sajnos hosszú betegeskedés után, néhány nappal ezelőtt itt hagyott bennünket. Ő kezdettől fogva, az utolsó pillanatig a szívén viselte a múzeum mindenkori sorsát.

Lassan két évtizede már, hogy a közben nótaénekesként országos sikereket is megélő Tancsáné Uzsorás Katalin különös misszióra vállalkozott. Sorra kereste fel azokat a színészeket, rendezőket, alkotókat, akik az ötvenes évektől kezdve legalább egy évadot a „hírös város” teátrumában töltöttek. Az egész újságot teleírhatnánk a nevükkel, így csak néhány közülük: Galambos Erzsi, Szegedi Erika, Moór Marianna, Zsadon Andrea, Udvaros Béla, Gábor Miklós, Székhelyi József, Sas József, Trokán Péter, Seregi László – és a kecskeméti születésű Latabár Kálmán, Mezey Mária, Piros Ildikó. Gyűltek a dedikált fotók, a személyes tárgyak. Összeállt az első kiállítás, aztán pedig a múzeum.

– Fogalmam sem volt, hogyan induljak el, de szerencsére akadtak segítőim – meséli a relikviagyűjtő. – Létrehoztuk az Örökéletű Kecskeméti Színházművészetért Alapítványt, ami hivatalos kereteket ad a szenvedélyemnek. Az pedig szinte természetes volt, hogy a saját lakásomon rendezzem be a színészmúzeumot. Jelentős anyagi áldozatot vállaltam miatta. Jótékonysági esteket, operettfarsangot és más műsorokat szerveztem, de a jegybevétel önmagában kevésnek bizonyult. A nyugdíjamból alig marad valami. Talán hihetetlenül hangzik, de gyakorta kevés választott el az éhezéstől.

Márpedig a százévesnél is öregebb kecskeméti színház történetére érdemes odafigyelni, kiváltképp fontos lenne legendás művészei emlékeinek őrzése.

– A színészmúzeum állni fog! – jelenti ki Katalin. – Amit elhatározok, azt szeretem valóra váltani. Bár a gyűjteményem nagyobbik része dobozokban lapul, hiszen mégsem élhetek örökké a konyhában, tudom, eljön még az idő, amikor minden érdeklődő szemügyre veheti a kincseimet. Lassacskán körvonalazódnak a részletek, de erről többet most még nem árulhatok el! Az viszont nem titok, hogy a város és a színház továbbra sem támogat – teszi hozzá keserűen –, így amikor majd megnyílik a múzeum, meglehet, őket nem találja a meghívott vendégeim között...