Zarándokúton megy a csiga

Kutatja a muzsika gyógyító erejét, relaxációs terapeuta, többkötetes író, külföldi egyetemek előadója. Agrármérnökként az állatok viselkedését vizsgálta, zenei doktorátusát Németországban szerezte. Hat éve bátorságpróbaként megtette az El Camino zarándokutat a spanyolországi Santiago de Compostelába.

A Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának 47 éves adjunktusa, dr. Kollár János egykor három barátjával indult el a Szent Jakab zarándokútra. Száz kilométernyit haladtak, amikor mindannyian feladták. Már akkor eldöntötte, majd egyszer újra nekivág.

– Jól kijövök mindenkivel, de minden alkalmazkodás újabb konfliktusforrás. Ezért is döntöttem úgy tíz év elteltével: egymagam, szabadon kezdek bele a 770 kilométeres zarándokútba, amit aztán egy hónap alatt tettem meg.

– Egyedül, szótlanul, aszkéta módon?
– Egy kis francia faluból indulva a helyiek azzal bocsátottak utamra, hogy az első nap 40 kilométert kell mennem a Pireneusok meredek ösvényein át. Hamar megtapasztaltam, hogy a zarándokúton bármikor bárkihez lehet csatlakozni, segítséget kérni. A kiépített zarándokszállások és a tájékoztató jelzések is bátorítottak. Az erőpróba, a kíváncsiság, a csodavárás, a hit vezetett. Meg kell tanulnunk, hogy ahol épp vagyunk, ott érezzük a legjobban magunkat, s elfogadjuk a helyzetet, amit választottunk. Csöppet sem biztos, hogy ott az otthonunk. Az egyetemen a tanítványaimnak azt magyarázom, a terápiákon a magukba süppedtek figyelmét arra irányítom: ha valahol megreked az életünk, megújító kihívásokra kell találnunk.

Élete legnagyobb „kalandján” (melyről könyvet írt Megy a csiga hazafelé címmel) összetalálkozott egy dán férfival, aki erős depressziója miatt indult el a hosszú vándorlásra, hogy a végére túljusson a betegségén. Míg egyfelé tartott az útjuk, sokat beszélgettek és nevettek, végül derűsen váltak el. Vallja, hogy alkalmi útitársa a vándorlása során meglelte a gyógyulást is.

– S mi, itthoniak?
– A szabadságérzés hiányzik az agyonterheltek, a stresszekkel küszködők, a gyertyát két végén égetők életéből. S mivel ezt nem lelik meg, felerősödnek félelmeik és szorongásaik, amit aztán pótszerekkel próbálnak oldani. Nem kell szégyellni gyermeki énünket, mely mindenkiben megmarad. Ehhez a kíváncsi, alkotó, bizakodó önmagunkhoz kell fordulnunk, ha a gondjainkkal szembesülünk.

– Hihetünk a muzsika gyógyító erejében?
– Zeneterápiát is tanítottam az egyetemen, s a hallgatóim azt mondták: folytassuk együtt. Bekéredzkedtünk a Debreceni Gyermekklinika onkológiai osztályára. Most, karácsonykor hangszereken játszó óvónő kolléganőmmel és egy zenész egyetemista lánnyal megyünk. Amatőr muzsikusok vagyunk, de hisszük, hogy a szeretetünk és az elszántságunk csodákra képes. Az évek során megtanultuk, hogy a nővérekkel és az aggódó szülőkkel is rá kell találnunk a közös hangra, hiszen ha eljöttünk a klinikáról, az ő felemelő felelősségük a kicsik lelkének dédelgetése. S ehhez, mint afféle kórházi folyosókon megjárt igazi zarándokúthoz, bátorság, akarat, hit és kitartás szükséges...