Balin robbantott

 A kényelmesebbek a bukó fölötti csendes vizeken horgászgatnak, az izgágábbak a kövek alatti fortyogó vizet vallatják Pergetve. Mint tettem én is a minap, egy kellemetlenül hűvös délutánon. A többiek a folyó oldalágának is nevezhető Öreg-Túr partján bográcsoztak, én azonban az ilyenkor kötelező stampedli bekapása után rohantam a vízhez. Tavaly ilyenkor jártam erre, de nem fogtam semmit. Gyönyörű május volt, de kerekedett egy olyan vihar, hogy azt hittem, leszakad az ég. Mire a házhoz értem, bőrig áztam.

Most nem ígérkezett vihar. Fújt ugyan a szél, s felhők is szaladtak az égen, de ez nem baj. Sőt! Egy kis szél, felhő még jót is tesz a horgászatnak. A tavaly nyári nagy vizek alaposan megszaggatták a partot, de amúgy minden olyan volt, mint utoljára. A nagy kövek, az öreg fűzfák a helyükön, és a sodrás is pont odavág, mint tavaly. Jó hír, mert akkor az akadók se sokat változhattak. A pergetés, a villantózás ugyanis drága mulatság: egy olcsó vobler is minimum ezer forint, a fogósabbja azonban a négyezret is közelíti. Ha abból beszakít kettőt-hármat az ember, „megvan a napszám”.

A biztonság kedvéért egy kis olcsó, KGST-piacos fahallal kezdem a hajigálást. Szép sorban mérem fel a terepet, a huszadik dobás táján egy határozott ütés a dobon: arasznyi sügér. Aztán újabb tíz dobás után, közvetlenül a túlsó part előtt egy húszcentis csuka. Visszahajítom persze, s eszembe jut egy régi május. Akkor is ugyanígy dobáltam, s egyre-másra fogtam a csukákat. De nem húszcentiseket ám, hanem szép darabosokat. A cimborám varjúpörköltet főzött fent a rendőrség faházában, remek volt a hangulat. Nyúztak engem is, hogy hagyjam már a csukákat, menjek pörköltözni. Én azonban abban az évben kóstoltam már vagy ötször, az pont elég volt.

A rendőrök jöttek-mentek, mindegyikükkel felküldtem egy-egy csukát. Biztos volt már fent vagy nyolc, a ház felé tartva gondolatban szépen el is osztottam őket. Én megtartok hármat, kettőt adok a kapitánynak, kettőt a titkárnőnek, kettőt a sofőrnek, s ha még marad, odaadjuk a gondnoknak. Az én drága jó barátom azonban, mire felértem, már rég elajándékozta mindet. „Ne legyél már olyan irigy. Majd fogunk a jövő héten” – legyintett, mikor szóvá tettem a nagyvonalúságát, de bizony azóta se fogtam annyi csukát összesen az eltelt években, mint azon a napon.

De hoppá! Mi ez? – térek vissza a mába, mert mintha hal lenne megint a horgon. De nem, leakadt valami gallyban. Óvatosan pöckölgetem a bot végét, hátha kiszabadul, mikor a zsinór elindul lefele a sodrással. Gyorsabban tekerem az orsót, már feszül is a zsinór, lent iszonyatos rántás, aztán szabályosan felrobban a víz, mintha gránátot vágtak volna bele. Csuka! – villan át az agyamon, az szokott így robbanni. De nem az, hanem egy gyönyörű balin, kétkilósnak nézem. Már azt hittük, hogy a korábbi cinkszennyezés teljesen kiölte a vízből, így hát dobom is vissza nyomban, hadd szaporodjon. Azt se bánnám, ha újabb húsz évet kéne várni arra, hogy valamelyik unokájával találkozzak. Már most megígérem, visszaengedem azt is.