Miért hátrébb?

„Hetente visszatérő kedves olvasmányom egyik színvonalas napilapunk Hétvégi Magazinjának Köznapló című sorozata. Szerzője mindig az elmúlt hét bizonyos napjaihoz kapcsolja néha bizonyos eseményekhez fűződő, néha meg csupán éppen akkor eszébe jutó gondolatait. Egyik, pár hete megjelent naplójegyzete így kezdődik: Reggel a kerítésre repült egy feketerigó-pár. Az ablak mögött álltam, de nem közvetlenül ott. Pár lépéssel hátrébb, így nem vehettek észre. Nem érzem hibásnak a hátrébb alakot, sőt magamat is rajtakaptam már azon, hogy ezt is használom, de mégis megkérdezem: miért hátrébb, nem pedig hátrább?”
Jogos kérdés, de a válasz egyáltalán nem könnyű, mert az kétségtelen, hogy ez a hátrább forma a hátra határozószónak középfokú alakja. Az pedig hátrább volna, nem hátrébb.

Igen, az volna, de számtalanszor nem az, hanem hátrébb. Az internet adta gyakorisági mutatókból azt látom, hogy a hátra középfoka az esetek negyedében-ötödében hátrébb formában ölt testet. De nemcsak a hátra középfokával járunk így! Más határozószóink is ugyanebben a hibában leledzenek, ha egyáltalán jogunk van hibáról beszélni. A hamar határozószó középfoka nagyjából ugyanilyen arányban oszlik meg, azaz kb. négyszer-ötször annyi a hamarább, mint a hamarébb, de még olyan határozószóink is vannak, amelyek középfokú alakjában a voltaképpen „szabályos” alak marad kisebbségben! Csak két példa erre! Az ide határozószó „logikus” középfoka idébb, de az előforduló idább alak ennek háromszorosa, az arra várható középfoka, az arrább pedig csupán hetede az arrébb alakoknak, holott nyilván nem egy nem létező arre alak szolgált ezek alapjául.

Vagyis itt nem a logika, a szabályszerűség győz, hanem egy számtalanszor megfigyelt nyelvi jelenség, az ún. disszimiláció – más, de szintén szakmai szóval: elhasonulás. Ez egy olyan hangváltozási mód, amelynek érvényesülése során egy szó hangsorának valamelyik ismétlődő tagjából az egyik valamilyen okból eltér, elkülönül a másiktól, akár mássalhangzójában (pl. a latin pilula alakból pirula lett), akár magánhangzójában (pl. a szláv eredetű karaj szónak kifejlődött karéj változata is).

Talán – s szerintem leginkább – azért, mert mint már Arisztotelésztől, majd az ő nyomán Cicero megfogalmazásában tudjuk: „Varietas delectat”, azaz „A változatosság gyönyörködtet!”