Töklevél vagy csuka?

Maradnak hát a kis, nevesincs csatornák, kanálisok, melyekben kárászra, bodorkára azért számíthatunk.
Az Alföld tele van velük – csak hát a megközelítésük! A lakott helyhez közeli szakaszok agyonhorgászottak, a távoliakat kell hát keresni. Jó-jó, de vaktában? Nyáron, a nagy melegben botokat, csalizó­vödröt cipelni nem épp örömteli, pláne, ha kilométereket kell menni. S ha egy olyan kanyart szemelünk ki, ahol épp azon a nyáron jött fel a hínár, a sás, a kolokán, akkor nemcsak a horgászatnak lőttek, de még a cimboráktól is kapunk, hogy „te mindig ilyen hülye vidékekre bolondítod az embert!”. Most nemigen lesz ilyen gondunk.

Egy barátunk vezetésével a Nyugati-főcsatorna gátján a szivattyútelep felé tartunk. A szabolcsi Mezőségen és a Hortobágy északi peremén kódorgó Király-ér itt csatlakozik a Nyugatihoz, s tömérdek benne a csuka. Fogják is, főleg a cigányok, akik valódi mesterei a vadvízi csukázásnak. A nagy fák alatt most is ül három, de csak kedvetlenül legyintenek, mikor a zsákmány után érdeklődünk.

– Piszok nagy a meleg – pihegik –, nem jönnek ki a gazból.
– A kárász helyett miért nem küsszel csaliztok? – kérdem tőlük, mikor egyikük kihúzza a horgot, hogy friss csalihalat tegyen fel.
– Mert nem lehet fogni.
– Gilisztával meg tengerivel nem is fogtok – mondom. – Húzzatok fel csontit – veszem elő ekkor a dobozomat, s markukba öntök vagy ötven férget.

Aztán kezükbe nyomom az összest, mert úgy döntök, villantózni fogok. Ha ezek a profi fiúk se fogtak élő csalival egész nap semmit, akkor mit akarok én. Ott hagyom mellettük a vödröt meg a tartalék botokat, s elindulok a parton. Vagy ötven méter után egy erős gyaloghíd ível át a pár méternyi csatornán, remek róla a kilátás. A víz szép tiszta, a szélein itt-ott töklevél, behajló bokrok, a fenéken pedig tüskés hínár imbolyog – tényleg jó csukáshelynek tűnik.

A hídról kezdek hajigálni. Egy vízközt, de a felszínhez közel járó voblert kötök fel, és az első dobásnál rácsap egy szép, hetvendekás forma. Annyira meglepődök, hogy be se vágok neki, persze, hogy leveri magát. Aztán jó darabig semmi. Pedig a cigány fiúk biztatnak, hogy a töklevelek alatt vannak a nagyok, de csak nem akarnak jönni. Lejjebb baktatok hát, de itt már nagyon kell figyelni. Összeszűkül a csatorna, meg mindenféle bokrok hajolnak a vízre – elég egy óvatlan dobás, máris mehetek át a túlpartra, hogy leakasszam a voblert.

De van egy nagy előnye is a csatornás villantózásnak. Ha van csuka, itt biztosan az orra előtt húzzuk el. Hoppá, ez kapás! Vagy csak egy töklevél…? Nem, csuka, mégpedig gyönyörű, jó kilós. De megy vissza, mert én az első halat általában visszaengedem. A cimborák szidnak is ezért, most azonban kegyes a víz, egyre-másra kapnak a csukák. Ötven-, hatvandekások, de van köztük kilós is. Mindegyik egy majd’ arasznyi, lustán imbolygó voblerre kapott, csakis a zöld színűre.

Két nagyot megtartok, s mikor lehuppanok az újdonsült barátok mellé, ők is vigyorognak. Fogtak küszt, azzal csukát – s erőnek erejével rám tukmálnak vagy ötöt. De megígértetik velem, legközelebb is viszek csontit. Ők meg mutatnak egy ennél is jobb vizet.