Enyém az élet minden perce

– Biciklivel jött?
– Most nem. Egyébként nagy biciklisták vagyunk, a Belvárosban, ahol lakunk, mással nem is igen lehet közlekedni. Időnként kész rémálom eljutni a munkahelyre. A feleségem igazi környezetbarát, nemrég kapott tőlem egy hibrid autót. Gyerekünknek is van már biciklije, ha csak tehetjük, kimegyünk a Margit-szigetre. Az a baj, hogy Budapest nem nagyon kedvez a kerékpárosoknak.
– Világjáró polgárként nyilván van összehasonlítási alapja.
– Ha Németországot vagy Hollandiát nézzük, ég és föld a különbség.
– Jól érzi magát a nagyvilágban? Olaszországban született, Amerikában tanult, Angliában, majd Olaszországban dolgozott, végül Magyarországon kötött ki…
– Ez az én óriási szerencsém! Régebben sokfelé megfordultam a szüleimmel, és ma is sokat utazom. Tudok tehát mihez viszonyítani, hiszen látom, hogyan élnek máshol az emberek. Aztán idehaza igyekszem a gyakorlatban is alkalmazni a friss élményeimet. Állítom, szükség van friss szemléletre, új szempontokra.
– Megmaradtak a külföldi kapcsolatai?
– Firenzében, ahol felnőttem, mindig ott folytatjuk a beszélgetést a barátaimmal, ahol legutóbb abbahagytuk. Amerikában magyar fiatalokkal laktam egy apartmanban. Mintha a testvéreim lettek volna. Sokat tanultam tőlük magyarul. Velük most is tartom a kapcsolatot. Portugáliában a feleségem révén vannak barátaim.
– Hogyan ismerte meg a feleségét?
– Na, az jó sztori! Az amerikai egyetemen összebarátkoztam egy portugál sráccal. Egyik nyáron elmentem hozzá, akkor láttam először a húgát, aki még csak tizenöt éves volt. Figyelmeztettek is, ki ne merjek vele kezdeni. Aztán, hosszabb szünet után, négy évvel ezelőtt jött a hír, hogy megnősül a barátom, és engem kér meg tanúnak. Ekkor újra találkoztam a lánnyal. Szépen öszszejöttünk, nemsokára a feleségem lett, és jött utánam Budapestre. Született egy fiunk, és állunk elébe a másodiknak.
– Milyen nagypapa Zwack Péter, az édesapja?
– Általában nem tud mit kezdeni a kisgyerekekkel, a mi fiunk viszont teljesen megbabonázta, alig várja, hogy vele lehessen.
– Nagy család az önöké. S az örökséget is viszik tovább, hiszen húga, Izabella a borokkal, ön pedig a pálinkával foglalkozik. Egyértelmű volt, hogy az édesapja nyomdokaiba lépnek?
– Nem volt egyértelmű. Édesapánk soha nem erőltette, hogy feltétlenül szálljunk be a vállalkozásba. Nekem például eszembe sem jutott. Az egyetemen kriminálpszichológiát tanultam, foglalkoztam politikai tudományokkal is, diplomát nemzetközi kapcsolatokból szereztem.
– Hogyhogy nem ment el diplomatának?
– Amikor befejeztem az egyetemet, döntenem kellett a jövőről, de nem voltak határozott elképzeléseim. Így kapóra jött egy ajánlat, amikor egy borkereskedő céghez hívtak Londonba. Kedvet éreztem hozzá, elvállaltam. Néhány év után megkeresett az akkori olasz partnerünk, és felkértek, hogy vegyek részt az Unicum menedzselésében. Ettől kezdve nem volt megállás, s közben megszerettem a szakmát. Számomra az sem volt kétséges, hogy Magyarországon folytassam.
– Tetszik a mottója: „Az élet választás, alkotás, útkeresés, de legfőképpen élvezet.”
– Egyszer élünk, s ha már így van, élvezzük az élet minden percét. Nekem az a boldogság, ha a családommal lehetek. Lehet, hogy ez nem nagy dolog, de számomra mindennél fontosabb.
– Kimondta a kulcsszót: boldogság. Amit luxusautók, milliárdok nem pótolnak.
– Magam is ismerek néhány gazdag embert, aki nem boldog. De az sem igaz, hogy a pénz nem számít. Fontos, de nem minden. Persze azt sem lehet irigyelni, akit majd’ felvetnek a milliók, közben meg egyedül üldögél otthon, a négy fal között. Kell valamiféle egészséges középút.
– Önnek kik a barátai?
– Bárkivel, bármilyen helyzetben jól érzem magam. Nem járok gyakran elit társaságba. Éppúgy szeretem a kiskocsmákat, mint a puccos helyeket. Hogy hová megyek szívesebben? Az mindig a hangulatomtól függ.
– Előfordul, hogy valaki azért akar önnel haverkodni, mert a híres Zwack családból származik? Vagy azt gondolják, tele van a zsebe tízezresekkel?
– Minek is tagadnám: az elején volt ilyen. Ma már ki tudom szűrni a számító embereket. Nem vagyok velük elutasító, de megtartom a három lépés távolságot.
– A mottójában említett „útkeresés” érvényes még?
– Szerintem már jó úton vagyok. Megtaláltam a helyem. Magyarország a hazám.
– Édesapjának vagy önnek könynyebb? Mások a módszereik? 
– Nehéz az összehasonlítás. Édesapámnak először a gyárat kellett visszaszereznie, majd azután következett egy teljesen új alapokra épülő cég létrehozása. Mára a technika fejlődésével, az internet térhódításával a mindennapi operatív munka is gyorsabb lett. Fontos üzleti döntéseket azonban ma is nehéz meghozni.
– Pedig a Kecskeméti Pálinka Manufaktúra vezetőjeként kénytelen céltudatosan kormányozni. Sikeresen megbirkózik a feladattal?
– Nem vagyok egyedül. Nagyok sokat tanulok a kecskeméti gyár vezetőjétől, Somogyvári Józseftől, aki évtizedek óta kiváló mesterfőző. Nekem inkább a marketing területén jutnak feladatok.
– Van is mit javítani a hazai pálinkakultúrán!
– Annak ellenére, hogy Magyarországon a pálinkának több száz éves hagyománya van, még mindig nem beszélhetünk pálinkakultúráról. Régebben a társaságban, elit helyeken nem volt „divatos” dolog pálinkát inni, az utóbbi öt-hat évben azonban kezdett változni a helyzet. A kommunizmusban uralta a piacot a kommersz szesz, elképzelhetetlen volt, hogy válogatott gyümölcsből főzzenek pálinkát.
– Most nem esnek át a ló túlsó oldalára, hogy egyenként válogatják a sárgabarackot?
– Ez a filozófiánk része. Csak így lehet minőségi pálinkát előállítani.
– Keveset gyártanak belőle. Azért olyan drága?
– A pálinkafőzés drága mulatság. Először is az alapanyagnak kifogástalannak kell lennie. A magyar pálinkatörvény értelmében külföldi nyersanyaggal nem dolgozhatunk, és ha idehaza elfagy a sárgabarack, azon túlmenően, hogy a termelőket kár éri, a mi tevékenységünk is veszélybe kerülhet. És mivel a németeknél, az osztrákoknál nincsenek olyan szigorú kötöttségek, mint nálunk, ők minden további nélkül felvásárolják a magyar gyümölcsöt.
– Elviszik az orruk elől?
– Semmit nem tehetünk, ha többet ígérnek érte. De a mi orrunk elől nem viszik el, mert nekünk Kecskemét környékén megbízható szállítóink vannak.
– Pálinkával vagy Unicummal kínálja a barátait?
– Ami éppen otthon van. Étteremben is feltétlenül iszunk vacsora után egy kupica pálinkát.
– Nem előtte? 
– Tudom, önök fordítva szokták. Mi mindig étkezés után isszuk.
– Milyen vezető? Lágyszívű vagy keménykezű?
– Nem gondolkodtam még rajta. Azt hiszem, egyik sem jó. Meg kell találni az arany középutat. Az pedig tapasztalat kérdése.
– Édesapját milyennek látja?
– Mindenki előtt nyitva áll az ajtaja. Hétköznapi ügyekben jószívű, segítőkész, de az üzleti életben határozott, ott nincs pardon. Nehezen tolerálja, ha visszaélnek a bizalmával. A hazugságot sem tűri. Egyébként én is ilyen vagyok.
– Beszélgetésünk végén hadd dicsérjem: szépen beszél magyarul.
– Beszélni könnyebb, mint írni. Családunkban régebben keveset beszéltünk magyarul, ki gondolta volna, hogy valaha is visszatérünk Magyarországra. Brit édesanyánktól először az angolt sajátítottuk el a húgommal együtt. Aztán az óvodában olaszul kellett megtanulnunk, az osztrák bébiszitterünk pedig magával hozta a német nyelvet. A magyarral lényegében felnőttként birkóztunk meg.
– Mit szeretne elérni?
– Azt, hogy a cég legalább még száz évig működjön. Tudom, ez most már rajtam is múlik.