Nem férek a bőrömbe

– Nem fér a bőrébe?
– Nem. Ez ennyire látszik?
– Arra gondolok, hogy hirtelen filmrendezésbe fogott, ahelyett, hogy élvezné a tévéműsorait, a népszerűséget. Tényleg élvezi ezeket?
– Hát persze, máskülönben nem csinálnám. De tele vagyok energiával, engem koptatni kell, mint a radírt.  Ez egy mókuskerék. Már-már kényszerít valami, hogy csinálj valamit, s egyre nehezebb feladatokra adod a fejed. Ez alkati.
– Így van, sőt, ez egy kórisme is, de szerencsére sok nagyszerű ügy kerekedett ki belőle a történelem során. A film is egy ilyen „kényszerűség” volt?
– Évek óta írok forgatókönyveket. Igazi rajongó voltam mindig, imádok filmet nézni. Egyszer csak hihetetlen erős lesz az emberben a vágy, hogy belülre kerüljön, hogy ő is részt vehessen benne.
– Ez most megadatott, emberek, cégek pénzt tettek a filmjébe. Ilyen jó a könyv, vagy az ön televíziós népszerűsége segített rá?
– Ezt soha nem fogjuk megtudni, de szerintem nem rossz a könyv.
– Elmesélhető?
– Persze. Bár nem könnyen, mert elég szövevényes, sokszereplős a történet. A pánikról szól. Ebben a filmben mindenkinek van valamilyen baja, szorong vagy retteg valakitől.
– Nem indul valami vidám kalandfilmnek.
– Nem. De jól mintázza a környezetünket. Ahová csak nézek, rengeteg a kiborult ember. Nem beteg, de sok a munkája, elhagyta a szerelme, túl nagy a stressz, a pörgés, ami alatt összeroppan. A főszereplő egy harmincéves pánikbeteg lány, PR-igazgató, akinek mindene megvan, szép autója, nagy lakása, pénze. Ám miután elhagyta a szerelme, rádöbben, hogy nincsenek igazán céljai, már mind kipipálta őket, kiüresedett az élete. De van benne túlpörgött terapeuta, van hatvanéves, magát még jól tartó szépasszony, aki azért már érzi, hogy nem úgy mennek a szerelmek, mint korábban. Szembesül a korával. Valójában szinte minden korosztály megjelenik a filmben. 
– S mind szorong. Ami végül is megfelel az általánosnak mondott állapotunknak.  Nincs ez kicsit eltúlozva, hogy ennyire depressziós, rosszkedvű lenne az ország?
– Nincs, és ráadásul a legnagyobb veszélynek a 25 és 40 közöttiek vannak kitéve. Nagy részük így él. Átértékelődött a kultúra, az olvasás, a bulik szerepe. Nincs rá idejük, csak keccsölnek éjjel és nappal, kiüresednek, ettől védtelenebbé válnak a konfliktusokkal szemben. 
– Mi a vége az ön forgatókönyve szerint? Van remény? Esetleg valamilyen külső segítség? Vagy magunkra vagyunk utalva?
– Csakis magunkra vagyunk utalva, soha nincs külső segítség, kár is rá várni, s ez az élet minden területére igaz. A film vége azért nem szomorú. Végül is tragédiák nem történnek, sőt. De azt majd már a moziban tessék megnézni.
– Mikor?
– Gondolom, a jövő évi filmszemlén bemutatjuk.
– Saját tapasztalatai is vannak e téren? Kiüresedés, konfliktusok kezelésének gondjai?
– Szerencsére nem igazán, de lépten-nyomon ezt látom magam körül.
– Ön hogy úszta meg ezt a fajta kiüresedést, kiégést, ha tényleg megúszta? Végül is rengeteget látni képernyőn, vagyis dolgozik éjjel-nappal, most filmet forgat, ír, közben rádióműsort vezet a feleségével, nevel két gyereket. Kihagytam valamit?
– Ön fogalmazta meg az elején, nem férek a bőrömbe. Én mindezt azért csinálom, mert csinálni akarom. De óriási mázlim van, hogy képes vagyok mindent a helyén kezelni, s nincs az a felvétel, ami fontosabb, mint a gyerekeimmel elmenni a hétvégén Visegrádra kirándulni. A feleségemmel pedig kifejezetten jó közös rádióműsort vezetni, ez egy privát jövőkutatás a Rádió Q-ban. Összesen heti két óra, s határozottan kapcsolaterősítő. Legalább addig is együtt vagyunk, méghozzá munkában, így nem csak a gyereknevelésről és a mosogatásról szól a közös életünk. A szellem megvéd: a kultúra, az olvasás, a gondolkodás… A gyerekeimnek is ezt próbálom meg átadni, hátha őket is megvédi majd felnőttkorukban.
– Milyen útravalót kapott annak idején otthonról, mi volt a minta?
– A papám szerszámkészítő, a mamám kalkulátor volt, most már mindketten nyugdíjasok. A művészet nem volt a család napi kenyere. A szüleim azonban a kiegyensúlyozottságukkal, a nyugalmukkal hatottak rám nagyon. Ennek köszönhetem, hogy én is elég nyugodtan csináltam mindig az életemben azt, amihez kedvem volt. Volt, hogy mondogatták, kéne valami rendes szakmát tanulnom, de alapvetően békén hagytak. Ez nagyon fontos, soha nem tudhatjuk, hogy egy gyerekből mi lesz. Nem érdemes helyette megtervezni a jövőjét.
– A gyerekek még tisztelik, vagy már ciki nekik a barátaik előtt, hogy ők a „tévésztárcsemeték”?
– Még tapasztalok valamennyi tiszteletet, de már várom, mikor tagadnak le a suliban. Ami teljesen normális.
– Önnek vannak sztárallűrjei az egészséges önbizalmán túl?
– Nincsenek. Nincs autóm, nem is vezetek. Vagy biciklivel megyek, vagy a feleségem visz. Nem járok össze nagy emberekkel, s arra sem pályázom, hogy az amúgy nagyon is szükséges és hasznos bulvársajtó hőse legyek.
– Ritkán látni partikon, VIP-ösz-szejöveteleken.
– Mert nem járok ilyen helyekre. Oly rövid az élet, s annyi a dolgom! Csak oda megyek el, ahova értelme van. Nem vagyok ráutalva pofavizitekre, s ha egyszer úgy lenne, akkor súlyos önvizsgálatot kell tartanom, mit szúrtam el. Undorodom ezektől az úgynevezett VIP-dolgoktól, de undorodom az elszállt értelmiségtől is. A magam feje és ízlése után megyek, a magam, családom és barátaim társaságában.
– Azért a kereskedelmi televízió nagy kiszolgáltatottság, nagy függőség. Kicsit rosszabb a nézettség, és már hűlt helye.
– Nem érdekel! Szerencsére elég jók a számok, és ha nem, akkor sem az dönt, hanem hogy én mit érzek belül. Én ezt tudom, engem így kell megvenni, vagy sehogy. Szerencsére egyelőre inkább megvesznek, mint nem.
– Beleszól a tévéműsorokba, ajánlja, hogy mi legyen benne, vagy fegyelmezetten elvégzi, amit önre szabnak?
– Én a műsorokban úgy viselkedem, mint egy színész. A szerkesztő kitalálja, én megvalósítom. Ha valami nagyon gáz, azt nyilván nem, de nekem ilyen szempontból eddig mázlim volt.
– Képzőművésznek készült, most a TV2 egyik népszerű műsorvezetője, lassan túl az első saját filmjén. Mi lesz majd egyszer a „Tilla” szócikkben?
– Azt nem tudom, de van egy fogadásom, hogy leginkább a Big Brother marad majd meg utánam. Az sem miattam, hanem mert harminc–ötven év múlva döbbenten fogja nézni az utókor, hogy embereket bezártunk, s ezen szórakozott egy ország hónapokig. A tévé a pillanat műfaja, három percig érdekes. A film hatása kicsit hosszabb. Ott másfél órát kérek az emberek életéből. Nagy dolog, ha hajlandóak velem ennyit eltölteni. A jövő azonban lecsupaszít. Ha azt mondom, Leonardo, ön azt mondja, Mona Lisa. Ez még nálam kérdés, nem tudhatom, mi lesz az az egy vonás, amire emlékeznek.
– Fel sem merül, hogy semmi? Az utókor dönti el azt is, hogy ezek a mai produktumai kiállják-e az idő próbáját?
– Jogos, de nagyon pedálozom, hogy azért legyen egy szócikk, legyen valami, amiért érdemes lesz rám emlékezni.