Nincs könnyű helyzetben a szerző, hiszen olyasvalakivel készít interjút, akinek a nevét kutatva a Google keresője 130 ezer találatot jelez… Mi a fenét lehet kérdezni attól, akinek a nyilvánosság számára fenntartott élete nemhogy egy nyitott könyv, hanem egy egész internetes galaxis – miközben lássuk be: alig valamit tudhatunk az alanyról, magáról… De azért próbáljuk meg: az ország tán legismertebb előadóművészével: Presser Gáborral, a korszak- és műfajteremtő szerzővel beszélgetek, akinek csupáncsak a munkásságát felsorolva akkor is megtelne ez az oldal, ha közben egyetlen szót sem szólna… Íme hát mindehhez egy csipetnyi új adalék, az új lemez, a Szövegíró megjelenésének idején. (S bocsássa meg az olvasó a tegeződést, évtizedes barátságunk okán kicsit álságos lenne a magázódás…)
Kép: Fot—: PŽlyi N—ra 2001.10.26. Presser G‡bor, zeneszerz™
– Lehet, hogy az örökös fekete szemüveged, s ez a már-már védjegyeddé váló „picis”, mackós, bölcsen mosolygó, a távolságtartást kedves tréfákkal enyhítő Presser, talán most, szövegein keresztül megmutat valamit igaz valójából?
– Tán kérdezd meg tőle…
– Jó, de elébb arról, hogy a zeneszerző miért ír szöveget?
– Ez a lemez ötödik darabja egy sorozatnak, amelyben sorra vették a legszebb, a leghangosabb, a legszerelmesebb, aztán a legszínházibb dalaimat, s most értünk el a Szövegíró című válogatáshoz. Hogy miért írok szöveget? Azt hiszem, mindig is írtam – jegyezzük ide: baromi jól írok –, csak nem valami termékenyen. Van, hogy hetekig, hónapokig is elszöszölök egyetlen sorral, hogy aztán elfelejtsem az egészet, s persze van az is, hogy egyszer csak összeáll valami: egy jelenet, egy hangulat, egy kicsi történet, előkerül valahonnan egy figura, és mesélni kezd…
– Mi van előbb, a szöveg vagy a zene?
– Van, hogy már tudom a dallamot, de még egy mondat sem jutott az eszembe, van, hogy egyszerre szólal meg mindkettő, s van, hogy a szavakban már rég ott a zene…
– És mindez mikor történik, illetve mikor nem történik?
– A helyszín általában a zeneszobám, és vagy reggel, vagy késő este van. Ilyenkor szeretek ott lenni a zongoránál, ugyebár, hátha történik valami… Az erőlködés nem használ, de azért érdemes ott ülni, ezért aztán előbb-utóbb becserkészem a zongorát, s elkezdek álmodozni. Néha persze vannak leckék, feladatok, a színházban vagy másutt, akkor azt meg kell csinálni, de ha nincs semmi, akkor is a legjobb, ha minél előbb odakerülsz valahogy a zongoraszékre…
– Becses egy ülőke lehet… A múltkor azt mondtad erről az ihletadó bútordarabról: „ölemben millió füzetecske, papír, szövegekkel, és ha nem zavarnak meg – főleg, ha önmagamat nem zavarom meg hülye gondolatokkal –, akkor a legnagyobb dolog ott ülni, bíbelődni egy dallal…” Na, akkor tegyük fel a lemezt, a Szövegírót, s próbáljuk együtt megfejteni a szavak mögött megbúvó Presser Gábort. A tizenhat számot, engedelmeddel, három csoportba soroltam.
– Holott elég lenne kettő: ami jó, meg ami nem…
– Szóval három csoportba. Az egyikbe azok a régebbi számaid tartoznak – a Fiú, a Gyere, gyere ki a hegyoldalba, a Kovács Katinak írt Rock and roller –, amelyeket egy ország énekel, lassan harminc éve, kívülről… A második csoportba azokat a számokat tenném, amelyekben portréfestőként rajzolsz meg személyeket, személyiségeket: például a Kern Andrást…
– Rosszkedvűen ültünk, épp mondtam Andrisnak, hogy nem tudom megírni a lemezét, nem találom a kályhát. Iszogattunk és a világon semmi nem jutott eszünkbe. Aztán amikor indultam volna haza, a kezembe adott egy fotót: egy pasi áll a bezárt lovi előtt, reményvesztetten, térdig az eldobált tikettek közt… Hazavittem a képet, s reggel telefonba eldúdoltam neki a dalt.
– Zoránnak a felesége elvesztése után adtad kezébe az Ahol jó volt című búcsúját, s látható szeretettel és beleérzéssel írsz a Megasztárban általad is felfedezett Oláh Ibolyáról.
– Nem nagyon haverkodtunk, csak néztem, hallgattam, és szerettem, amit csinált. Amikor eljátszottam neki az Ibolyavirágszálat, felkiáltott: Gábor bá’, hát ez én vagyok!
– A legvidámabb e sorban a Tomi vagyok, ami Somló Tamásról készült, tengernyi bájjal, kedvességgel és szeretettel…
– Azt hiszem, ez nagyon Somló, nyugodtan leadhatja ujjlenyomat vagy vérvétel helyett…
– Hogyan fogadták a megzenésített portrékat az alanyok?
– Mindegyik énekli a róla készült dalt, tehát mondhatjuk: jól…
– És mikor rugaszkodsz neki a Pici vagyok című önarcképednek?
– …Mi volna a harmadik csoport?
– Némelyest e meg nem válaszolt kérdéshez tartozik: ebbe kerülnének azok a dalaid, amelyek a te meséid, a te történeteid, a benned pergő film kockái. Elsősorban a méreteik tűnnek fel, ezek már korántsem a megszokott egy-két soros versikék, hanem valóságos balladák, másodsorban a zene sem a megszokott, könnyen megtanulható dallamvilág. Hogyan fogom én ezeket énekelni?
– Már csak környezetvédelmi okokból is: mi lenne, ha nem énekelnéd, hanem csak úgy, egyszerűen hallgatnád…?
– Jó, de nézzük például a „bonyolult” szövegei miatt is kedvelt Beatles egyik legismertebb sorát, hogy aszongya: „Ő szeret téged, yeah, yeah, yeah”. Ehhez képest a te Don Quijotéd így kezdődik: „Don Quijote, a bús képű lovag megérkezett Budapestre, bús képű lován”, majd még vagy harminc ilyen sor… Amúgy gyönyörűen dörmögöd végig ezeket a micsodákat, de mik ezek? Valcerek?
– Nincs ma már ilyesmi, mondd egyszerűen: ez a dal…
– Te jó ég, pedig mennyit jártam Mici néni tánciskolájába, hogy megtanuljak tisztességesen csa-csa-csázni… Na mindegy. Jövőre hatvanéves leszel, egy pici lépéssel ismét közelebb ahhoz, hogy Piciből valóságos Pici bácsivá válj… Van már Erkel-, Huszka Jenő-, Arany Zsiráf-, eMeRTon-, Prima Primissima-díjad, érdemes művész vagy, valamilyen tiszti kereszt birtokosa, a Kossuth-díjról ne is szóljunk – kihagytam volna valamit? Mire számítasz a jeles évfordulón?
– Semmire, és ezt őszintén mondom. Minden kitüntetést már megkaptam, amit nem érdemeltem meg… Remélem, ha legközelebb megint eszébe jutok valakinek, az nem az életkorom miatt lesz, mert akkor az már régen rossz…