Fehér szakáll szelleme
Erdésznek készült, szerencsére nem lett az. Nagyívű dokumentumfilmeket rendezett, s a huszadik századi magyar filmművészet kiemelkedő alkotásait fotografálta. Nemsokára hetvenöt esztendős lesz, félévszázada kapott diplomát, a most tizenöt éves Duna Televízió alapító elnöke volt. Sára Sándorral beszélgetettünk.
Kép: Sára Sándor filmrendező 2007 11 16 Fotó: Kállai Márton
– Jellegzetes a fizimiskája. Az utcán is felismerik?– Előfordul. A televízióhoz kötnek, mert ott láttak legtöbbször.
– Hófehér szakálla mára védjeggyé vált. S az idő is elszaladt…
– Annak idején, a Szindbád forgatásán B. Müller Magda filmgyári fotós készített egy érdekes képet Huszárik Zoliról és rólam, mindketten egy-egy kör alakú ablakon néztünk ki. Nemrég újra előkerült a felvétel, mondtam is a fotósnak, ezentúl hagyja negatívban a filmet, hogy a hajdani fekete szakállam fehérnek látszódjék. Én nem a fekete, hanem a fehér szakáll szelleme leszek…
– Aki jövőre tölti be hetvenötödik évét. Félévszázada kapott diplomát. A Duna Televízió pedig tizenöt esztendős fennállását ünnepli. Számon tartja az évfordulókat?
– Nem nagyon. Hatvanadik születésnapomra a feleségem szervezett egy baráti összejövetelt, voltunk vagy huszonöten. Egyébként a jelesebb alkalmak csendesen szoktak eltelni nálunk.
– Örül a Duna TV jubileumának?
– Annak örülök, hogy megérte ezt a kort, hiszen már az elején meg akartak fojtani bennünket. Aztán a fojtogatás eltartott még egy ideig.
– Önnek ez nem lehetett újdonság, hiszen korábbi filmjei betiltása révén igencsak megedződött!
– Itt másról volt szó. A Duna Televízió bebizonyította, hogy kevesebb pénzből, kevesebb munkatárssal is lehet színvonalas csatornát működtetni. Ez szakmai, politikai és anyagi vonatkozásban egyaránt sokak érdekeit sértette.
– Azt is tegyük hozzá, hogy műsoraik a világ számos pontján foghatók!
– Természetesen minden sikernek örülök, de néha bánom is, hogy a televízió lekötötte az összes energiámat. Nekem a Dunánál eltöltött hét év azt is jelentette, hogy az idő alatt nem forgattam filmet.
– Hét szűk esztendő?
– Igen. Lassan annak is hét éve, hogy otthagytam a Duna Televíziót. Azt gondoltam, sikerül újra filmeznem, de ez eddig nem jött össze.
– Azért vált meg a tévétől, hogy visszatérjen a filmekhez?
– Részben. Akkoriban járt le a megbízatásom. Újabb két évet hajlandó lettem volna még eltölteni a televízió élén, hogy eredeti elképzeléseim teljesen valóra váljanak. Nekem csak az volt a feltételem, hogy kérjenek fel, és adjanak elég pénzt a működéshez. Miután egyik sem történt meg, elköszöntem.
– Keserű szájízzel néz vissza?
– Egyáltalán nincs bennem keserűség. És a kapcsolatom sem szakadt meg teljesen a televízióval: a Dunaversitas oktatóműhely miatt havonta többször is betérek hozzájuk. Jóleső érzés, hogy nem fordulnak el tőlem, hanem mindig a nyakamba ugranak.
– Azt nem kérdezik meg, hogy hová tűntek a korszakos dokumentumfilmek?
– Egyiket-másikat néha előveszik. Hozzátartoznak a múltismerethez és az önismerethez.
– Nem tartja különösnek, hogy az ön híres dokumentumfilmjei olyan időkben születtek, amikor a betiltások miatt el sem kerültek a közönséghez, a mai, fene nagy szabadságban, amikor semminek nincs akadálya, pedig alig jutnak lehetőséghez a dokumentaristák?
– Ez is érdekes felvetés. De hadd meséljek el valamit. Nehézsorsúak címmel három éve készítettem egy sorozatot, melyben olyan férfiak és nők beszéltek, akik megjárták a Gulágot, hosszú évek után tértek haza. A közeg nem volt ismeretlen számomra, hiszen korábban is foglalkoztam már a témával. Ám a mostani felvételek sokkal erőtlenebbek, gyengébbek, anekdotaszerűbbek voltak, mint a tíz évvel ezelőttiek, mert akkor még volt mitől félniük az interjúalanyoknak, sokkal nagyobb bátorság kellett ahhoz, hogy beszéljenek életük drámai szakaszáról.
– Ma miről lenne érdemes történelmi alapú filmet forgatni?
– A fiatal alkotókat foglalkoztatja a délszláv háború, sok még a feldolgozatlan téma.
– Kell félniük a betiltástól?
– Nem, dehogy. Ma már nincs betiltás. Valójában cenzúra sincs, ha csak azt nem vesszük annak, hogy az alkotást nem tűzik műsorra a mozikban. A dokumentumfilmeknek a televízióban a helyük, szerintem is oda valók.
– Kérnek öntől tanácsokat?
– Már említettem a Dunaversitas posztgraduális képzését, a gödöllői egyetemmel is együttműködünk, szándékaink azonosak. Meglepően sok tehetséges fiatallal találkozom, velük szívesen megosztom a tapasztalataimat.
– A színművészetin nem tanít?
– Nem tartottak igényt a tanári munkámra, miután 1956-ban benne voltam a főiskola forradalmi bizottságában. Tulajdonképpen nemkívánatos személy maradtam.
– Gyerekeit sikerült megfertőznie.
– Pedig mindkettőt igyekeztem lebeszélni erről a pályáról. Balázs először fotografált, de aztán elvégezte az operatőr szakot. Julcsi lányom pedig olyan hirtelen állt elő a rendezői elképzelésével, hogy már nem lehetett ellenkezni.
– Segíti őket?
– Nem is fogadnák el, annál dacosabbak. Másképp és jobban akarják csinálni ezt a szakmát.
– Ha visszatekintünk a múltba, önnek legendás alkotótársai voltak, például Kósa Ferenc vagy Csoóri Sándor. Mi lett a barátságukkal?
– Barátságunkat a közös munka tartotta össze, s mivel jó ideje nem készítünk együtt filmeket, találkozásaink is megritkultak. És Kósa Ferit és Csoóri Sanyit elvitte a politika…
– Nem is kíváncsiak egymásra?
– Dehogynem. Kósa Ferivel elég sűrűn találkozom, nemcsak a Történelmi Filmalapítvány kuratóriumában, hanem máskor is. Csoórival kapcsolatban nem mondhatom el ugyanezt, pedig részben az ő kérésére és biztatására vállaltam el a Duna Televízió vezetését az induláskor.
– Milyen kár, hogy a különböző politikai szerepvállalások eltávolítják egymástól a barátokat…
– Esetünkben nem ez játszott közre. Politikailag lehetnek mások a nézeteink, de művészeti kérdésekben mindig egyetértünk. Ez is azt bizonyítja, hogy a művészet a fontosabb, habár a politika határozza meg az életünket.
– Önt sose akarták bevinni a politikába?
– Hát nem elég politika volt a Duna Televízió? Különben sem volnék jó politikusnak, mert hamar felborítom az asztalt. Ez egy filmforgatáson elmegy, a parlamentben viszont nem lenne szerencsés.
– Hirtelen haragú?
– Megmondom a magamét. De hamar elszállnak az indulataim.
– Hol tud kikapcsolódni?
– Köveskáli birtokomon, szőlőtermesztés vagy borkészítés közben. Szívesen járom az erdőt, mellényzsebemben mindig ott a digitális fényképezőgép. A vadászat, a horgászat is kikapcsol.
– Ötven éve kapott diplomát. Mindennel elégedett?
– Ha belegondolok, lehet, hogy jobb lett volna erdésznek mennem… Járnám az erdőt, és amatőr filmeket csinálnék. Persze fordítva sem rossz.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.