Kívül vagyok még a kapun?

– Mintha csend lenne ön körül…
– Most valóban kevesebb a hisztéria. Én akarom így. Kívánom a csendet, eleget voltam hangos. Vannak ötleteim, terveim, a háttérben építkezem. A magam részéről a nyilvánosságot ki is hagynám.
– Vettem észre! Elég sokáig alkudoztunk erről az interjúról…
– Ne haragudjon, de nekem semmire nem jó, hogy most beszélek. Nem hiszek abban, hogy ha egy újságnak nagy igazságokat mondok, azok bárkihez is eljutnak.
– Amennyiben új műsora indulna, jobban jönne a sajtószereplés?
– Akkor igen. De én olyasmiben kerültem egyre mélyebbre, amire nem biztos, hogy alkalmas vagyok. Engem kifejezetten zavar a nyilvánosság, néha úgy érzem, a munkám rovására megy. Irigylem azokat, akik ezt könnyedén veszik.
– Végleg elszánta magát a változtatásra?
– Amennyire lehet, hátrébb húzódom. Hátha így kitisztulok és át tudok lépni egy másik területre. Ezen régóta dolgozom, de eddig még nem sikerült.
– Lehet élni média nélkül?
– Persze. Soha nem gondoltam, hogy nem lehet nélküle élni. Valaha úgy terveztem, ez lesz a munkám. És tessék, ez lett a munkám. El is értem egyet s mást. Ilyenkor eltöpreng az ember, hogy ezt akarta-e valójában, s hogy maradjon-e minden a régiben vagy próbálkozzon új dolgokkal.
– Befolyásolja döntését bármilyen kritika is?
– A kritikát csak akkor veszem komolyan, ha képes újat mondani. Magammal szemben felettébb őszinte, sőt kegyetlen vagyok. Ha csinálok valamit, és az rossz, azt én is tudom. Mivel emlékszem arra, hogy eredetileg mennyire jót akartam, s ahhoz képest milyen gyatra lett a végeredmény, nyugodt szívvel tarthatom rossznak, amit persze a nézők többnyire nem vesznek észre, és nekik az a megfelelő, amit látnak.
– Ha a kritikusok fanyalognak, így legalább egyetért velük.
– Ilyen értelemben rend van bennem. Az egyenleget igazságosnak tartom. S ha különösebben nem is izgat a kritika, azért nem biztos, hogy a negatív vélekedés jólesik.
– Miért szűntek meg egymás után a műsorai?
– Mindegyiknek külön története van. Én magam szoktam hangoztatni, hogy megbuktam – és ezt legtöbben el is hiszik! –, holott ez nem egészen így van. A műsoroknak lett vége, én pedig megmaradtam. Viszonylag jó pozíciót foglalok el a médiában, nem kell küzdelmeket folytatnom a helyemért.
– Sosem követett el hibákat?
– Dehogynem. Hogy véget értek az önálló műsoraim, abban biztosan szerepe van a türelmetlenségemnek is, ahogy a kereskedelmi televíziók értetlenségének is. Amióta az eszemet tudom, kisebbségben vagyok a véleményemmel. Nehéz ezt elviselni, megpróbáltam belőle kitörni.
– Mégis ezzel a jellegzetes réteggondolkodással alapozta meg a hírnevét!
– De nekem az így nem jó. Mindenki azt szeretné, ha a hallgatóság egyetértene azzal, amit mond.
– Némi keserűséget érzek a szavaiból. Nem ilyen lovat akart?
– Honnan tudhatná az ember, hogy mi vár rá egy olyan területen, ahol korábban nem volt tapasztalata. Amikor fiatal fejjel meg akar mutatkozni valaki, a nyilvánosságot eszköznek tekinti, amivel egy csomó izgi dolog is jár. Ki ne szeretné, hogy felismerjék az utcán – egy darabig. A média hosszú távon mutatja meg az igazi arcát, s a benne szereplő menet közben jön rá, hogy tud-e azonosulni vele.
– Ön miről álmodozott az elején? Pénzről? Sikerről? Hírnévről?
– Olyan foglalkozásról, olyan életről, ahol szabad lehetek és önmagamat adhatom. Harmincéves elmúltam, amikor először álltam kamera előtt. Színpadra sem sokkal előbb kerültem az Emil.RuleZ! zenekarral, amellyel mindenképpen nagyobb tempóra akartam váltani. Csakhogy a fellépések, éjszakázások, utazgatások nehezen fértek össze egy öltönyös állással…
– Nem akart öltönyös állásból nyugdíjba menni?
– Aki egyszer megtapasztalta, hogy egy pinceklubban negyvenen tapsolnak neki, az nehezen tudja ezt a kábítószert nélkülözni. Nem mindegy, hogy az öltönyömnek, a cégautómnak, a pénzemnek szól az elismerés, vagy pedig a saját szellemi termékemnek. Persze azt sem hallgathatom el, hogy időnként ijesztő a helyzet. Néha belefáradok, elmegy a kedvem az egésztől, és fanyalgó várakozás lesz úrrá rajtam. Ilyenkor hiányozni kezd az öltönyösség, keresgetem a régi énemhez visszavezető utakat – aztán pánikszerűen színpadért kiáltok. Ördögi kör ez. Örök vívódás.
– Hajós András kilóg a sorból, nem játssza meg magát, nincsenek sztárallűrjei, kimondja, amit gondol. Jól látom?
– Egész jól. Vannak is konfliktusaim a szakmában. Elviselhetetlennek, összeférhetetlennek, nagyképűnek tartanak. Ezt a tisztességesebbek a szemembe mondják, én pedig mindig megvédem magam. Azt is hallom, hogy nincs bennem szakmai alázat, nem becsülöm meg azt a pozíciót, amit elértem. De kihez, mihez mérjük magunkat? Másokhoz? Vagy saját elvárásainkhoz...?
– Az őszinteség és az egyszerűség az ön védjegye?
– Van, aki úgy véli, hogy megjátszom magam. Pedig én csak próbálok a saját életemben élni. Esküszöm önnek, azok a legjobb pillanataim, amikor nem tudom, hogy ki vagyok. Amikor megyek az utcán, nem az jár az eszemben, hogy „én vagyok a Hajós András", hanem az éppen aktuális dolgom foglalkoztat. Magyarországon egyébként sem tudunk akkora sztárok lenni, mint amekkorának a közönség szeretne látni bennünket.
– Ahogyan ön fogalmazott valahol: „nagy arc, kis IQ".
– Úgy bizony könnyű! Sok függ attól, hogy ki honnan jött és milyen indíttatással kezdte. Nyilvánosság elé csak az léphet, aki valamiben tehetséges. Aki arra képes, hogy nézesse másokkal, amit csinál – beleértve akár a pornózást is –, az komoly teljesítményt nyújt. Mások meg a vállalati értekezleten három összefüggő mondatot sem tudnak elmondani.
– Szerintem sokat számít a személyiség is. Építeni lehet rá a médiában?
– Mindenképpen. A kérdés csak az: kinek az életét akarja élni az ember?
– Rivaldán kívül sem lehet könnyű. Akik önnel találkoznak, nyilván elvárják, hogy mindig humoros legyen…
– Ilyenkor elképesztően bunkó vagyok. Ezzel büntetem őket, hogy kénytelenek legyenek még nagyobbat csalódni bennem. A maróstól sem kéri senki, hogy az utcán marjon. Ez az, amit az emberek a legkevésbé értenek. S ezért a televízió a felelős. Sokan azt hiszik, hogy akiket látnak benne, azokat kisajátíthatják és bárhol „bekapcsolhatják" őket. Értelmes ember ilyet nem csinál. Egyébként egyre ritkábban jönnek oda hozzám, vannak nálam izgalmasabb és újabb srácok a tévében.
– Átadta a helyét nekik a címlapokon?
– Én nem akarok címlapokon szerepelni.
– Melyiket szereti: a látható sikert vagy a láthatatlan sikertelenséget?
– Mostanában láthatatlan sikerre vágyom. Három éve dolgozom valamin, ami nagyon nehezen jön össze, igazából már le is tettem róla.
– Nem árulja el, miről van szó?
– Sok minden foglalkoztat. De nem étteremben gondolkodom… Én az előző rendszerben szocializálódott értelmiségi fiú vagyok, nekem még egy számla kitöltése is gondot okoz. Mindazonáltal szeretnék biztos lábakon állni. Ha megvalósulnának az elképzeléseim, szívbaj nélkül búcsút intenék a médiának. Vegyük úgy, keresem annak a lehetőségét, hogy kiszállhassak a körforgásból.
– Miben lehetne még sikeres?
– Végzettségem szociológus. Tanácsadója vagyok egy társadalmi felelősségvállalási projektekkel foglalkozó cégnek. És lelkesen működtetem az Operaportál honlapot.
– Mikor lehet vége?
– A közönség kegyetlen és igazságos. Ha valaki már nem érdekes, többé nem figyelnek rá. Azért ezt nem akarom megvárni. Most félelemalapú érzéseim vannak. Itt a kapuzárási pánik. Csak az nem világos, hogy a kapun kívül vagyok még vagy már rám zárták.