Pán Péter hisz a karmában

– Mióta fölreppent a hír, folyamatosan faggatlak: hol tartasz a viszkis rabló megfilmesítésével?
– Most éppen Dillingerre készülök (áprilisban induló forgatás a híres amerikai bankrablóról, akit 31 éves korában elért az igazságszolgáltatás – a szerk.), és a tragikusan elhunyt Heath Ledger szerepét veszem át Jude Law-val és Colin Farrellel közösen. A viszkis rablón még dolgozunk, a húgom a produkciós főnök, ő tudná megmondaná, hogy áll a forgatókönyv. Szeretnék eljutni Magyarországra, de belátható időn belül aligha lesz rá lehetőségem.
– Mindig izgalmas figurákat játszol, sohasem választod a szokványos, sima utakat. Ennyire szereted a kihívásokat, vagy ennyire nem félsz semmitől?
– Dehogyisnem! Nyakig be voltam tojva a Sweeney Toddtól. De ha már Tim Burton felkért, nem mondhattam nemet, viszont csalódást sem akartam okozni neki. Így még soha nem csináltam filmet, hogy előre felvettük a hangot és tátognom kellett a kamera előtt. Könnyű egy zenekarban, ahol ott a mikrofon, és ha az ember elszúr valamit, elnyomja a gitár. Itt egy fél hamis hangot se engedhettem meg magamnak. Na ne félj, be is csuktam a szemem, aztán vakon repültem a stúdióban, úgy csináltam meg a demófelvételt, amit elküldtem Timnek, hogy döntse el, még mindig engem akar-e a szerepre.
– Nemcsak az éneklésre céloztam, hanem arra is, hogy ez a borbély hidegvérrel nyiszálja el emberek torkát. Hogy tudtál nap mint nap kibújni a szerepből és hazamenni a családhoz?
– Hogy a család mit érzett, azt tőlük kéne megkérdezned. Én leborulok az élettársam, Vanessa Paradis és a gyerekeim előtt, hogy kibírták velem azokat a hónapokat, mikor nekem nem volt se kép, se hang, csak az a film. Ami azokat a szörnyűséges jeleneteket illeti, nem vagyok nagy híve a vérontásnak, ezért addig húztam, hogy megnézzem a filmet, amíg lehetett. Meg aztán különben sem szeretem magamat nézegetni a vásznon.
– És milyen könnyen vetkőzted le a figurát, amikor befejeztétek a forgatást?
– Ahogy lemostam a sminket, kibújtam a jelmezből és a parókából! Jack kapitányt és az Ollókezű Edwardot sokkal nehezebben hagytam magam mögött. Biztos azért, mert azokban a szerepekben otthonosabban mozogtam, magamból is többet beleadtam. Sweeney túl sötét fickó volt ahhoz, hogy közel engedjem magamhoz. Nem tudtam volna könnyen szabadulni tőle, ha hagyom, hogy teljesen beszippantson.
– Évekig játszottál olyan figurákat, akik nem akarnak felnőni: céloztál Edwardra, de említhetném Pán Pétert vagy akár Jack kapitányt is. Mennyire volt most nehéz belemerülni egy ilyen drámai, sötét, bosszúálló ember lelkébe?
– Sokkal kisebb színészi megpróbáltatás volt, mint az éneklés, mert akár hiszed, akár nem, mindenkiben ott bujkál a bosszúálló, vérengző gazfickó, csak van, akinek sikerül elnyomnia magában, és van, akinek nem.
– Neked?
– Az csak a mesében létezik, hogy az ember mindig mindenkinek mindent megbocsát. Én nem tartozom közéjük. Vagyis ne próbálj meg keresztezni, mert rosszat húzol. Nem mondom, hogy látványosan szoktam bosszút állni, de mindig megtalálom a módját, hogy viszonozzam, ha valaki kitolt velem. Különben meg hiszek a karmában: csak azt kapod, amit megérdemelsz.
– Johnny, idén leszel 45 éves, s onnantól közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez. Hol látod magad most és a következő évtizedekben?
– Most pont ott tartok az életemmel, ahol akartam. Lekopogom, mindannyian egészségesek vagyunk, és megtanultuk, hogy mi az életben a legnagyobb szerencse. Lélegezni, járni, beszélni, gondolkodni, és olyanokkal barátkozni, akik megérdemlik. Nem akarok giccsesnek hangzani, de akkor is kimondom: az élet úgy elröppen, hogy észre se veszed, és tök mindegy, honnan jöttél, ki vagy és milyen istenben hiszel, élvezd, amíg teheted.
– És szakmailag mi jár a fejedben? Mi az, amit feltétlenül el akarsz játszani?
– Erre a kérdésre sosem tudtam jól válaszolni, mert fogalmam sincs, mit tartogat az élet. Se a siker, se a kudarc nem érdekelt soha. Csak az hajtott mindig, hogy eljussak valahova, ahonnan visszanézve legalább egy kicsit büszke lehetek magamra. És büszke is vagyok. Büszke vagyok arra, hogy soha nem adtam el magam. Hogy soha nem vállaltam semmit a jobb belátásom ellenére, tehát nincs miért szégyenkeznem, és nem hozok szégyent más fejére sem. Legfőképp a gyerekeimre, akik majd egy napon nyugodt lélekkel megveregethetik a vállamat, hogy „Büszkék vagyunk rád, apa”.
– Sokat emlegeted a gyerekeidet. Nem tévedek, hogy ők adják az igazi hajtóerődet?
– Nagyrészt ők, de legalább annyira az anyukájuk is meg a munkám. Nagyon élvezem, amit csinálok. A gyerekekben pedig rengeteg örömöm van. A családom csodálatos. Nem kívánhatnék jobbat. Az élettől mindent megkaptam, amit kapni lehet. A srácaimat, a barátnőmet, a családomat, a munkámat. Mi inspiráljon, ha nem ez?
– Két gyerek, sok-sok munka mellett mennyi időd marad romantikára? Mert azért egy kapcsolatot kimerít a folytonos rohanás, nem?
– Vanessa is dolgozott egy filmben, mikor a Libertine-t forgattam, a különbség csak az, hogy én általában távoli helyeken filmezek és viszonylag hosszú ideig, ő meg inkább stúdióban és rövidebbeket. Ha utaznom kell, összepakolom a családot, aztán megyünk. Ettől még Vanessa annyit énekel, komponál, amennyit csak akar, mert az nem helyhez kötött. Mikor eljut odáig, hogy föl akarja énekelni a nótáit egy stúdióban, akkor fölül egy repülőre, elmegy Franciaországba, megcsinálja a dolgát és visszajön. Csak akkor nem vállalok semmit, mikor turnézik, mert nincs bébiszitterünk, olyankor én vagyok a főállású szülő. Zötyögünk vele a turnébuszon, és rongyosra nézzük az Óz, a csodák csodáját. Ha kell, háromezerszer. Csak olyankor szokott eltörni a mécses, mikor a gyerekeknek hiányzik az anyjuk, aki éppen színpadon van és nem tudja lefektetni őket. Pótolni ugyan nem tudom, de valahogy mindig átevickélünk ezen is.
– Megéri, hogy Vanessa is dolgozzon? Vagy van olyan jó énekesnő, hogy vétek lenne, ha nem lépne fel?
– Fantasztikus muzsikus, és szívhez szólóan énekel. Annyira, hogy néha elbőgöm magam, úgy elérzékenyülök, mikor hallgatom.
– Mesélj a szigetetekről! Csodás lehet.
– Hát csodás is. Annyit vagyunk ott, amennyit csak tudunk, mert energiát és harmóniát ad a lelkünknek. Hollywood és ez a szakma elég sokat kivesz az emberből. Azon a szigeten nincs telefon, nincsenek autók, közlekedési lámpák, se zaj, se szennyezett levegő, semmi, ami rossz vagy egészségtelen. Csak a természet. A tenger, a szél meg a nap. Ettől úgy kisimul az ember, hogy el se hiszed, és minden, de minden leegyszerűsödik. Annyit megyünk oda, amennyit csak lehet. A gyerekeknek el se tudnék képzelni jobb körülményeket ahhoz, hogy megismerkedjenek a természettel, és hihetetlen sok önbizalmat ad nekik, hogy nem félnek se az óceántól, se az állatoktól.
– Visszatérve a romantikára: most, hogy a nyilvánosság előtt keringőztél a Sweeney Toddban, benevezel Vanessával egy táncversenyre?
– Viccelsz? Abba a jelenetbe szinte belehaltam! Életemben nem táncoltam soha! Kivéve persze azt a csoszogást, mikor az ember összeborul a párjával egy lassú nótára, de ahhoz nem tánctudás kell, hanem szerelem. Hogy rendesen megtanuljak táncolni, arra még Vanessa sem tud rávenni!

(Hollywood, 2008. február)