Az én bosszúm a szeretet!

Az ezer mérföldes út is egy lépéssel kezdődik – ez lehetne életének jelmondata. S az úton időnként feltűnik a segítség. Egyszer háromszáz, vadnak látszó motoros, máskor két igazi bomba nő képében. Sokan vannak, akik segíteni akarnak. Azoknak az árva gyerekeknek, akik azért sírnak, hogy ölbe vegyék őket, valaki magához emelje törékeny testüket. Böjte Csaba magához emeli a rászorultakat. A ferences atyát az erdélyi Déván látogattuk meg.

InterjúBalogh Géza2008. 03. 21. péntek2008. 03. 21.

Kép: Böjte Csaba ferences rendi szerzetes Déva 2008 03 12 Fotó: Kállai Márton

Az én bosszúm a szeretet!
Böjte Csaba ferences rendi szerzetes Déva 2008 03 12 Fotó: Kállai Márton

– Az imént a kolostor kapujában várta önt egy férfi. Mit akart?

– Hogy fogadjuk be a három gyermekét. A felesége meghalt, az egyik keze rossz, s itthon nem kap munkát. Megpróbál hát Spanyolországban munkára lelni, de nem tudja hová tenni a gyermekeit.

– Ide csak úgy be lehet sétálni?

– Mi mindenkit szeretettel fogadunk. De azért ellenőrizzük is az általuk elmondottakat. Sajnos az esetek többségében egyáltalán nem hazudják a nyomort.

– Hogyan kezdődött?

– Az ezer mérföldes út is egy lépéssel kezdődik. Kilencvenkettő februárjában jött hozzám egy tizenhárom éves gyermek, hogy adjak neki munkát. Te miért nem jársz iskolába, kérdeztem tőle, mire azt mondta, az apja meghalt, az anyja beteg, s van három testvére, akiket el kell tartania. Hittem is, nem is. De kimentem a megadott címre, s találtam egy viskót, benne egy beteg asszonyt meg négy gyermeket. Magamhoz vettem őket. S ennek híre ment. Jöttek az utcagyerekek a templomhoz, s a vasárnapi misék után nem akartak hazamenni. Ott álldogáltak a templom előtt, én pedig őrlődtem, hogy mi legyen velük. Aztán hazahoztam őket, megfürödtek, ebédet meg tiszta inget kaptak. De hamarosan nyilvánvaló volt, ezeket a bajokat nem lehet egy szelet kenyérrel vagy egy pulóverrel orvosolni.

– Egy-két gyermeket még el is tud helyezni az ember, de mit kezd nyolccal, tízzel?

– A templomunk melletti ferences kolostort annak idején államosították, egészen a nagy hetvenes árvízig különféle állami vállalatok használták. Az árvíz után azonban sorsára hagyták. Úgy állt több mint húsz évig. Az ablakokat persze betörték, a belső udvart felverte a gaz, fák, bokrok nőttek benne. Így vettük kilencvenkettőben birtokba.

– Hogyhogy birtokba? Csak úgy, egyszerűen leverték a lakatot?

– Pontosan. Aztán nekiálltunk takarítani, renoválni, építkezni.

– S mit szóltak ehhez az állami szervek?

– Tiltakoztak, fenyegetőztek, de komolyabban még sose bántottak minket.

– A szerzetes papok nem a gazdagságukról híresek. Miből finanszírozzák az otthonok működését?

– Az anyagi dolgokat én a jó pásztorra bízom. Én a pulikutya vagyok legfennebb. De hiszem, hogy Istennek gondja van bárkire. Ha valahol azért sír egy gyerek, hogy ölbe vegyék, akkor valahol csak van valaki, aki magához emeli. S biztos van valahol egy poros ház, amely arra vár, hogy a csendjét felverje egy gyerek kacagása.

– Déván s a környékén maroknyi magyar él már csupán. Hogyan tudta elfogadtatni magát a románokkal?

– Az emberek eleinte félnek egymástól. Mindenkit meg kell szelídíteni. A román hatóságokat is. Ők azt látták, hogy civil lépett a pályájukra, hiszen addig állami monopólium volt a gyermeknevelés. S nem elég, hogy az az ember civil, de még magyarul is beszél. Ráadásul katolikus pap. Persze, hogy idegesek voltak. De én szeretettel voltam velük. S ha be akartak tiltani bennünket, mindig azt mondtam, jó, de adják írásba. Ha nekem van két tányér levesem, s az egyiket nem adhatom oda a rászorulónak, akkor írják le, s én megértem. Ilyet természetesen soha nem írt le senki. Ha pedig nagy volt a baj, imádkoztunk. Szászsebesen például sehogyan se akarták beírni gyermekeinket a magyar iskolába. Ekkor megkérdeztem a hatósági embereket: Ugye maguk is keresztények? Akkor imádkozzunk! Hátha az Úr segít. És segített.

– Ez ilyen egyszerű lenne?

– Nem, ez sokkal bonyolultabb. Az ima azonban általában használ. De tenni is kell persze. Az ilyen súlyos szociális gondok megoldására, mint az utcára került gyermekek ügye, kevés az állam és az egyház ereje. Össztársadalmi szolidaritásra volna szükség. Magyarországon például több tízezer üres lakást tartanak számon, tulajdonosaiknak meg kéne osztaniuk azokkal, akiknek nincsen. Ez csak jóság kérdése. Mert ha az utolsó ítéletnél megkérdi a jó isten, hogy mit csináltál te a talentumoddal, mit fog válaszolni? Erre biztosan nagy gáz lesz azt mondani, hogy semmit. Nem?

– Az ön édesapját Ceausescu idején hét év börtönre ítélték egy vers miatt, s szabadulása után már csak pár hónapot élt. Az ön fejében sose fordult meg a bosszúállás gondolata?

– Szoktam mondogatni, az az én bosszúm, hogy ezt teszem. Az Úristen nem gonosznak teremti az embert. A sötétség, a butaság miatt van az, hogy valaki agyonveri a másiknak az apját. Nekem ezzel a sötétséggel van a bajom. A sötétséget viszont nem lehet feldarabolni, s úgy megküzdeni vele. Az ellen fényt kell gyújtani. Ezért gondolom úgy, hogy apám haláláért az a legnemesebb bosszú, ha megpróbálok egy-egy kis lángocskát a gyerekek kezébe adni. Így biztosan kevesebb az esély arra, hogy a következő generációk egymás apját agyonverjék.

 – Hogyan lehet megóvni a kicsiket attól, hogy felnőve ne kerüljenek olyan helyzetbe, mint amilyenből jöttek?

– Déva mellett is van egy fiatalkorúakat őrző börtön, ahová gyakran ellátogatunk. De sűrűn járunk a nyomornegyedekbe is ruhát osztani, ahol láthatják, ha elfelejtették volna, milyen nyomorú is lehet az élet. Tanulnak belőle.

– Itt a gyermekek között vannak katolikusok, reformátusok, unitáriusok, magyarok, cigányok, románok… Miképp tudják egy akolban tartani őket?

– Minálunk nincsen felekezeti vagy nemzetiségi viszály. Egyszer bejött hozzám egy nénike, hogy behozná az unokáját, de lenne egy nagy kérése. Neveljek az unokájából református lelkészt. Ez a gyerek azóta érettségizett s beiratkozott a református teológiára. De van olyan tizenegy gyermekes baptista lelkész kollegám is, aki egy távoli faluban él, s a nyolc osztály elvégzése után hozzánk küldi gyermekeit.

– A fiatalok érettségiznek, szakmát szereznek, de mi lesz aztán?

– Ötven százalékuk főiskolára, egyetemre kerül. Itt, Erdélyben. Nem támogatom, hogy Magyarországra menjenek. Őrájuk itthon van szükség.

– Honnan érkezik a legtöbb segítség?

– Hál’ istennek most már a román állam is beszáll az alapítvány működtetésébe, a költségek harmadát előteremti. A másik harminc százalékot összeadják a civil támogatóink, a többit meg összeperselyezem én. Így jön össze naponta gyermekenként a három euró.

– S ha nem jön össze?

– Összejön. Csak az embert egész évben az idegbaj kerülgeti. Egyszer az érsek atyának bemutattam a költségvetést. Látta szépen felsorolva benne a kiadási oldalt. Jó-jó, nézett rám, de hol a bevétel, kérdezte. Hát, érsek atya, feleltem, ez lesz a legnehezebb. De valahogy azért mindig megsegít bennünket a Jóisten. Tavaly például, épp Pesten voltam, kaptam egy hívást Svájcból. Egy hölgy keresett, hogy ő Amerikából érkezett, szeretne meginni velem egy kávét Genfben. Genf nem a szomszédban van, s dolgom is lett volna, de csak elmentem. A kávé finom volt, a naplemente gyönyörű, de ami a legfontosabb, a tőle kapott pénzből kifizethettük a téli fűtést.

– Gyakran jönnek váratlan ajándékok?

– Jönnek. Nemrég például megáll a kolostor előtt egy gyönyörű autó, kiszáll belőle két igazi bombázó, s megkérdik, vannak-e itt prostituáltak gyermekei. Hogyne volnának, mondtuk. Körülnéztek, aztán átadtak egy borítékot. Ötezer euró volt benne. Vagy: a múltkor beállít hozzám egy igazi nagy hobó, egy hatalmas motorral, Ausztráliából. S azt mondja, ő nem hisz Istenben, nem is foglalkozik ezzel, de annyi sok véletlen jó dolog történt vele, hogy úgy érzi, neki valakivel van egy kis elszámolnivalója. Letett egy hihetetlenül nagy összeget. Majd megmotoroztatta a gyermekeket, és elporzott.

– A motorosokkal, úgy hallani, egyébként is jók a kapcsolataik. Azoknak is lenne „valakivel” egy kis elszámolnivalójuk?

– Ezek a vadnak látszó emberek a gyermekeink igaz barátai. Előfordult, eddig már háromszor is, hogy egyszerre háromszáz motoros állított be hozzánk Magyarországról. Az az igazság, én akkor nagyon féltem, mert bizony háromszáz motor nem kevés. De nem volt semmi baj. Sőt! A gyerekek imádták őket.

– Mit szeretne még elérni? De most csak a magánéletére gondolok.

– Mit…? Talán azt, hogy egymásután hétszer a saját ágyamban aludjak.

Ezek is érdekelhetnek