Kinél van a bicikli?

– A reformokra szükség van, gondolom, ezt aláírja.
– Persze. Csak a reformról való közbeszéd és kommunikáció nem helyettesíti a cselekvést.
– Miközben az ellenzék éppen azzal szembesíti napról napra a kormánypártokat, hogy inkább ne cselekedne.
– Régi felismerés, hogy egy kormányzati ciklus alatt egyetlen reformot lehet úgy-ahogy végigmenedzselni. Ennél több még annak idején Margaret Thatchernek sem sikerült, pedig neki hatalmas támogatottsága volt. És az egészségügyi reformot ő sem tudta végigvinni.
– Tehát akkor ne is legyen reform?
– De igen. Ám a magyar kormány 2006 nyarán egyszerre négyféle reformba is belekezdett, úgy, hogy nem volt rá megfelelő költségvetési kerete.
– Ellenben volt rá egy választások által megpecsételt erős politikai felhatalmazás, bizalom.
– Én is így gondolom, s annál nagyobb baj, hogy ezt sikerült erodálni. A már szinte beteges sürgetés, hogy csináljuk minél gyorsabban, kapkodáshoz vezetett, végiggondolatlanságok tucatjaihoz. Olyan sürgetéssel és tempóban estek neki nagy rendszereknek, mint például az egészségügynek, hogy lehetett látni, ebből nem sül ki semmi jó.
– Csak a tempón múlt? Egy olyan környezetben, ahol évtizedes berögződésekhez és érdekviszonyokhoz kell hozzányúlni, ami iszonyú sérelmekkel jár.
– Persze, de ha egy sportág szabályait megváltoztatom, s mondjuk vízilabda helyett kosárlabda lesz a játék, akkor a változásokat jó egy ideig békén hagyni, s nem folyamatosan változtatni, mert a játék végül ellehetetlenül. Itt a kormányzat egész reformőrületében az a baj, hogy olyan sürgetéssel, olyan türelmetlenül fogtak hozzá, „Majd gyorsan lezavarjuk!” felkiáltással, amiből lehetett tudni, hogy baj lesz. Ráadásul velünk, emberekkel elfelejtették megosztani ennek a részleteit. Elfelejtették elmondani, hogy fogat húzunk, most fájni fog, kicsit vérzik is, de van esély, hogy pár hét alatt javulás álljon be. Négy közgazdász 2006 nyarán írt egy figyelemfelkeltő cikket az Élet és Irodalomban Az utolsó esély címmel. Miért az utolsó? – kérdeztem tőlük.  Nincs világháború, működnek a vállalatok, az ország. Csak egyikük volt hajlandó elismerni, hogy azért adták ezt a címet, mert jól hangzik.
– Miközben nem valószínű, hogy egy kormány újságcikkek alapján kormányoz – remélem.
– Valószínűleg nem, de itt és most éppen nincs kormányzás. Miközben páratlan felhatalmazást kaptak, hiszen Tisza óta most választottak először újra egy kormányfőt.
– Hogy érti, hogy nincs kormányzás?
– Ez a kormány sodródik. Egyetlen érdemi dokumentumot, hatástanulmányt nem láttam például még arról, hogy a konvergenciaprogramon, azaz a szimpla tűzoltáson kívül hogyan kellene a valóban szükséges reformokat megvalósítani. Rögtönöznek, s ha valaki előáll egy alaposabb elemzéssel, azt nem fogadják el.
– A konvergenciaprogram sikeres volt, a nehezén túl vagyunk. A hiány, az infláció csökkent.
– A konvergenciaprogram valóban 3,5 százalékkal csökkentette a belső keresetet. Az inflációról pedig annyit, hogy idén 7 százalék is lehet, ami rengeteg. Miközben érdemben semmit nem sikerült átalakítani például az egészségügyben, a felsőoktatás finanszírozásának módosításában.
– Az ősbűnt ki követte el? Mikor tértünk le a növekedési pályáról, illetve indultunk el a lejtőn?
– A minimálbért 2001-ben emelték a kétszeresére. De mivel nem sokra rá az akkori hatalom elveszítette a választásokat, nem derült ki, hogyan finanszírozták volna. Erre jött rá a Medgyessy-kormány összes osztogató intézkedése, amibe majdnem belerokkant az ország. Mire Gyurcsány átvette a kormányzást, már túl késő volt, hogy kiigazítson, megszorítson, hiszen választásokat akart nyerni. Sikerült is, csak éppen az elodázás még nehezebb helyzetbe sodorta a nemzetgazdaságot. Ez az ő felelősségük.
– Nagyon kemény szavakkal illeti a kormányzatot, a miniszterelnököt. Mint aki komolyan haragszik!
– Ez több annál. Nálam kiírta magát a kultúremberek és európai politikusok köréből. Aki úgy beszél az én hazámról, ahogy ő ezt megtette Őszödön, mert azt hitte, nem kerül a nyilvánosság elé, azzal nekem nincs több dolgom.
– Miközben a tartalmával, mármint hogy az élet nem mehet a régi módon tovább és sürgető lépésekre van szükség, egyetértett.
– Igen. De a stílus nem mindegy. És azt sem tudtam elfogadni, hogy elhallgattak dolgokat, s a politikai győzelem érdekében nem tettek meg szükséges gazdasági lépéseket.
– Melyik politikai erő nem cselekedett ugyanígy?
– Én azt szeretném hangsúlyozni újra, hogy azé a felelősség, akinél a bicikli.
– Az ellenzéket teljesen felmenti?
– Szó sincs róla. A növekedési válság egyik alapvető oka a megosztottság. Ahhoz, hogy fontos ügyeinkben haladjunk, meg kellene fogalmazni alapvető közös célokat. Ilyen többek közt az állam szerepe, melyet vissza kellene szorítani, a korrupció megfékezése, az átláthatóság, a versenyviszonyok rendezése. Ha alapvető célokban a politika meg tudna állapodni, nagyobb eséllyel lépnénk előre.
– A reformhoz nem kell ugyanez?
– Egy megfelelő többség keresztül tudja vinni, ha a társadalom támogatja. Itt az a gond, hogy ezeket a kapkodós reformokat a társadalom nem érti, nem fogadja el.
– Sokszor felvetődött tréfás ötletként, hogy a pártpolitikusokat karanténba kellene zárni, adni nekik egy megfelelő homokozót, ahol ölhetnék egymást nyugodtan, minket pedig hagynának élni a megfelelő szakemberek vezetésével.
– Ez jól hangzik, csakhogy ilyen nincs. A politikát nem lehet kiemelni az életünkből. Ha nem egy párt akarna valamit, akkor jönnének, mondjuk, a nagycsaládosok, s ők követelnének. Az egyetértést sajnos nem tudjuk megspórolni. Egyetértés nélkül nem fog javulni a gazdaság teljesítőképessége.
– Amikor beléptünk az Európai Unióba, azt mondták a szakértők, többek között ön is, hogy végül is mindegy, ki lesz kormányon, az EU oly mértékben szabályoz majd bennünket, hogy egy-egy kormány mozgástere minimális lesz, vagyis kicsi esélye lesz arra, hogy bajt okozzon.
– Mi ebből a szempontból is unikum vagyunk. A magyar politikai osztály minősége rendkívül gyenge. A kedvező külső feltételek elmúltak. Az Európai Unió maga is belső válsággal birkózik, kevesebb figyelem jut az egyes tagállamok bajaira. Volt egy esély, amit elszalasztottunk.
– A kormány a ciklus második felére optimista hangot ütött meg, mondván, túl vagyunk a nehezén, jöhet a növekedés.
– Amit egy kormányzat a ciklus első felében nem tudott bevezetni, az nincs. Kell vagy kellett volna egy-két nagyobb horderejű intézkedés, amely egy irányba húz. Ilyen volt Hornéknál a nyugdíjreform meg a Bokros-csomag. Most nem történt hasonló. Az új tulajdonosi programot vagy az adócsökkentést inkább szimbolikus lépésnek tekintem. A gazdaságon nem lendít.
– Ha azt mondom, hogy ön egy cseppet sem optimista, akkor nem túlzok, ugye?
– De. Egyre-másra alakulnak szakmai műhelyek, melyek a kivezető utakat keresik. Abban bízom, hogy a válsághelyzet – mert egyszázalékos növekedést, engedje meg, hogy semminek nevezzek – egyszerűen kikényszeríti, hogy véget érjen az állóháború. Módszeresen neki kell állni, megfelelő személyi, szakmai feltétekkel, s akkor 2-3 év alatt érezhető javulás is bekövetkezhet.
– Mit ért megfelelő személyi feltételeken?
– Azt, hogy olyanokkal lehet csak előrelépni, akikről elhihető, hogy képesek visszaállítani az ország iránti bizalmat, az egyensúlyt, felszámolni a korrupciót, kisebb államadósságot s nagyobb növekedést elérni. S tudomásul kell venni, hogy bizonyos reformok időigényesek. Az egészségügyi reform – ha jól csinálják – érezhetően 15 év alatt valósulhat meg. Ezeket a dolgokat nem lehet egyszerűen lezavarni. Akkor lesz előrelépés, ha a közszereplők a feladatukat komolyan veszik.