Kik zabálják a szívverésem?

– Milyen ez a hetvenes?
– Nem is tudom. Még friss az élmény. Húsz év múlva kérdezd meg.
– Visszafelé nézve könnyebb lesz?
– Minden kornak megvan a maga középkora, amin átsuhan az ember. Ismerjük a népdalt, Visszanéztem félutamból, de én még háromnegyed utamból sem nézek vissza.
– Semmi összegzés?
– Az azért van. Most épp két könyv is foglalkoztat. A második már elkészült, a címe Esterházy után szabadon – Kivezetés a szépirodalomból, alcíme pedig Olcsó vászonkötésű mókás rémtettek. Ez egy háromszáz oldalas, szabadvers formában megírt esszencia az életemről. Megesik, hogy egyik-másik sorát negyven éve írtam, a másikat pedig most, mégis remekül simulnak egymáshoz. Az első könyvemen még dolgozom, nem is árulok el róla többet, csak a címét: Bevezetés egy személyes színházba – Cirkusszal, szertartással ízesített konszolidált botrány.
– Nagy Bandó Andrással közösen is írtál egy vaskos könyvet. Nem lesz ez már sok? Vagy ekkora igény volna Sándor Gyurira?
– Ne tőlem kérdezd… Nem vagyok kereskedő, amint piackutató sem. Egyfajta megújulást tapasztalok, s ez rám is vonatkozik. Feleségem betegsége, halála miatt jó pár év kiesett, korábban a politika is kivett belőlem. Tény és való: egy időre otthagytam a színpadot.
– Én úgy mondanám: időnként hosszú időre eltűnsz.
– Erről mindig is híres voltam. Legalább nem koptam el.
– Hallgatásodnak oka volt…
– Oka is volt tán… Hogy is írta Kosztolányi? „Csodálkozol a kokainistán, s nem érted? Gondolkozzál az okain is tán – s megérted!” Én szeretem a kecskerímeket, úgyhogy mondok még egyet: „Volt önkényuralom, de nincs Örkény-unalom.” Karinthy Frigyes asztaltársaságánál nagy versengések voltak, ki a legszellemesebb rímfaragó. Egyikük elégedetten skandálta: „Mily szép az ősz méla bája, meggyógyult a Béla mája.” Ezt nem hagyhatta anynyiban Karinthy, enyhén sikamlós rímpárjával mindenkit kenterbe is vert: „Ebben a kis rozoga moziban, farkam gyorsan mozog a Roziban.” Ezt leírhatod…?
– De minek kellenek ide más rímek, amikor te is szómágus vagy!
– A mágus kicsit túlzás, és zavarba ejtő. Sok mindent írtak már rólam. Zelk Zoltán fogalmazott a legpontosabban, szópantomimnak nevezte a műfajomat. De írt ő ennél hízelgőbbet is az Élet és Irodalomban: „Sándor György olyanokat talál ki, amiket csak Karinthy Frigyes találhatna ki, ha ma élne, egy mai Hadik Kávéházban.” Ezt csak a kávéház miatt mondtam, hogy végre felújítsák! Lázár István egyenesen egy képzeletbeli világranglista legfelsőbb sávjába helyezett el, Woody Allen és Arkagyij Rajkin társaságába.
– Az egyik köszöntőd zseninek, bölcsnek, hídépítőnek nevez. Ilyenkor hájjal kenegetnek?
– Naná. Muszáj is fogyókúráznom utána.
– Hídépítő missziód talán segít ezen…
– Mások is megjegyezték már, hogy engem mindkét politikai oldal elfogad. Nem szeretnék Geréb, az áruló lenni. Mindegyik fél azt szeretné, ha megtagadnám az egyiket, és hűségnyilatkozatot tennék a másiknak. De nálam nem a politika mentén rendeződnek a dolgok. Én úgy hiszem, nincs is jobboldal meg baloldal. Jóakaratú és engesztelhetetlen emberek vannak, közülük sokan egymás gyűlöletéből élnek. A végletekig kiélezik a helyzetet, sarkítják, néha tudatosan szítják, hogy eltereljék a figyelmet a valós problémákról.
– Azt elég régen eldöntötted, hogy hová állsz…
– Egyik oldalnak sincs olyan igazán hiteles képviselője, akiért tűzbe merné tenni a kezét. Mindkét oldal szélsőségeseinek ajánlom Pilinszky János gondolatát: „Beléreszketek, hogy kikkel zabáltatom a szívverésemet.”
– Melyik oldalon reszketnek jobban?
– Hát nem mindegy?... Ebben a vadkapitalista, kőkemény, szemérmetlen, pénzközpontú, korrupt, cinikus világban állati nagy szükség volna egy valódi baloldali értékeket képviselő akár pártalakzatra is, mely sok egyéb mellett a szolidaritásra, a szegények felemelésére helyezné a hangsúlyt. Hogy Magyarországon elfogadható élet legyen, ahhoz előbb három generációnak ki kell halnia. És akkor majd én a dédunokákkal egy új világot építek.
– Mire figyelsz a mindennapokban?
– Semmire. Talán már engem sem figyelnek… A Történeti Hivatalból most hoztam ki a rólam szóló aktákat. Azért csak most, mert féltem a csalódástól, hogy megtudom, kik jelentettek rólam. Egy valakiről már egyértelműen bebizonyosodott: Molnár Gál Péter kritikusról, aki Luzsnyánszky Róbertként az egykori III/III csoportfőnökségnek írt rólam szépeket. De tényleg szépeket, mondhatom, politikailag megvédett. Egyik jelentését a Több őrült naplója című estem premierjén fel is olvastattam vele – nagy sikere volt. Szerencsére barátaim, rokonaim, ismerőseim nem figyeltek meg, vagy ha igen, azt már bezúzták. Biztosan sokkal több jelentés készült rólam, mint amit kézhez kaptam.
– Ártalmatlan humoralistaként a rendszer ellenségének tartottak?
– Na, azért én kőkemény voltam, noha nem szeretném, ha az maradna fenn rólam, hogy „Jaj, de megmondta!”. Túl sok elismerés nem járt érte, Jászai-díjat is csak ötvenévesen kaptam. Érdemes és kiváló művész sem leszek már, és valószínűleg a Kossuth-díj is elkerül. Ha az idén egy másik humorista helyett egy tévedés folytán nekem adják, a díjat visszaadom, a pénzt viszont megtartom.
– Lehet, hogy a kitüntetéssel megvárják a nyolcvanadik születésnapodat…
– Ne várjanak addig, adják ide a hetvenötödiken. Hogy ne az ápolónőkre kelljen költenem a pénzt.
– Bánt, hogy nem díjaznak?
– Ez a helyzet nem nekem megalázó.
– Mi keserít el és minek tudsz örülni?
– Ezt egyszerre kérdezed?... Meg fogsz lepődni, az életemben ezek nemrég tényleg egyszerre voltak jelen. Gyász és szerelem. Feleségemmel, Ilikével negyvenegy évet töltöttünk együtt, tavaly augusztusban hagyott itt. Pályám indulásától fogva ismertük egymást, tizenkét esztendővel volt idősebb nálam, de ez soha nem zavart bennünket. Közönségszervezőként dolgozott, sokat köszönhetek neki. Amikor összeházasodtunk, az anyát láttam benne, ha úgy tetszik, anyaként vettem el, és a gyerekemként temettem el. Talán nem véletlen az, hogy urnáját az édesanyámé mellé helyeztem. Már nagybeteg volt a feleségem, amikor a Jóisten összehozott egy csupaszív lénnyel, Judittal, aki húsz évvel fiatalabb nálam. Szerelem szövődött köztünk, felhőtlen boldogság a miénk, összetett és mély kapcsolat. Nem terhelem meg a gyászommal, miközben mélyen együtt érez velem. Csodálatosan viselkedett a feleségem betegsége alatt. Nagyszerű társ, sokat farag rajtam.
– Mit kell rajtad faragni?
– Faragatlan vagyok. Önző és hiú. Túlságosan előtérbe helyezem az egóm, nem figyelek oda a másikra, és jellemző rám a mértéktelenség. Ne akard, hogy tovább soroljam! Különben nem zavar, ha formálnak, jó tanítvány vagyok.
– Hajdanán a csilláron is lógtak az estjeiden. Mi a helyzet ma?
– Dicsekvésnek hangzik, de te tudod, hogy nem az. Most is telt házas előadásaim vannak, például havonta a pécsi Harmadik Színházban, vagy a Budapesti Kamaraszínházban, ahol több önálló estem volt már. Nagykanizsától Debrecenig sokfelé hívnak vidékre, szívesen megyek is.
– A legendás Sándor Gyurira kíváncsiak?
– Dehogy! Saját jogon, mai állapotomban vagyok érdekes. Az idősebbek elhozzák a gyerekeiket és az unokáikat. Úgy is mondhatnám: generációról generációra hagyományoznak. A kérdés csak az, mi lesz akkor, ha majd elköltözöm erről a világról.