Mire való az ember háta?

– Ki tudják ejteni a nevét?
– Dehogyis! Sokan küszködnek vele. Magyarországon már elég jól alakul a dolog, külföldön viszont minden második esetben előfordul tévesztés.
– Mi a leggyakoribb hiba?
– Széles a paletta. Általában beleékelnek egy k betűt, és Mundruczkó leszek, de szeretik a Mundrucsó változatot is. Néha annyira szürreálisan bonyolítják, hogy már magam sem értem, mit akarnak mondani.
– Miért nem változtat nevet?
– Ez is felvetődött, amikor a színészosztályba jártam. Többen mondták, hogy a kutya nem fog így megjegyezni. De én képtelen lennék más néven élni.
– A lényeg úgyis az, amit csinál.
– Ebben a vonatkozásban tartózkodó vagyok, sőt. Zavarba jövök, ha kitesznek egy újság címlapjára. Jó érzés persze, hogy a filmem sikeres, de én szeretném továbbra is megőrizni a titkaimat. Ezért állok a kamera másik oldalán.
– Eddig viszonylag csendben zajlott a pályája, most viszont, a cannes-i díj kapcsán óriási a felhajtás ön körül. Lehet, hogy hirtelen felkapták?
– Ha erre magyarázatot keresünk, akkor a nemzetközi és a magyar sajtó fogadtatását kell megemlíteni. Külföldön szakmai szempontok alapján foglalkoztak a Deltával, felkészült újságírókkal találkoztam. Itthon pedig úgy tűnt, hogy az ország hihetetlenül ki van éhezve a sikerre. Kezdi meghozni gyümölcseit az utóbbi nyolc-tíz év kultúrpolitikája. A fiatal filmesek mellé álltak, a szakma is összezárt, olyan alkotások készülhetnek, melyekkel újra erőteljesen jelen lehetünk a világban. Ezek visszaigazolása és ünneplése is kiérzik a sikerekből. Igazából majd októbertől – amikor a Delta a hazai mozikba kerül – válik el, hogy mennyit ér valójában a nemzetközi elismerés és a hazai sajtóvisszhang. Izgatottan várom a közönség reagálását.
– Nem most kellene bemutatni a filmet?
– Nem számítottunk ekkora sikerre. Máskülönben pedig premiert ősszel szerencsésebb tartani. Nyáron mindenhol leáll az élet, s mivel a nézőszám a fővárosban a legmeghatározóbb, érdemes kivárni ezt a néhány hónapot.
– Gondolom, nem mindenki dédelgeti önt…
– Biztosan vannak, akik úgy vélekednek, hogy a cannes-i filmfesztivál sznobságból hívta meg a Deltát, de a kedvező fogadtatás hallatán elcsendesedtek a rosszindulatú megjegyzések. Egységes az öröm, ráadásul politikailag független. Ha csak kis léptékben is, de sikerül a szekértáborokat egymáshoz közelíteni, az jó érzéssel tölti el az embert. Bár a filmmel nem ez volt a szándékom.
– Tapasztal irigységet?
– Az ember háta arra való, hogy késeket szúrjanak bele. Muszáj felvértezni magunkat… Erről is beszélgettünk a minap Szabó Istvánnal, amikor telefonon gratulált.
– Felhívta az Oscar-díjas filmrendező?
– Én is meglepődtem rajta. Persze nagyon jólesett.
– Kire hallgat?
– Egy kezemen megszámolhatom, hányan tudják a véleményükkel befolyásolni a munkámat. Ez nem azt jelenti, hogy mások szempontjai nem érdekelnek, de más szinten.
– Figyel a kritikára?
– Attól függ, ki írja. A félművelt álkritikáknál sokkal fontosabbnak tartom, miként fogadja a filmjeimet az átlagnéző. Érdekes módon a Deltával könnyebben teremtenek érzelmi kapcsolatot, mint bármelyik korábbi alkotásommal. Ez számomra is új tapasztalat.
– Pedig ez művészfilm, lehetne utálni…
– A művészfilm csak itthon szitokszó. Igen, biztosan megosztja majd a közvéleményt, nem azért készítünk ilyen filmet, hogy mindenki szeresse. Abban azért bízom, hogy a háborítatlan természet, a Duna-delta ábrázolása sokakat megnyugvással tölt el. A színészek, Tóth Orsi, Lajkó Félix, Gáspár Sándor, Monori Lili hitelessége pedig ritkán kapott élményhez vezeti el a nézőket.
– Nem színészek ők, hanem modellek, ahogy ön tartja. Mivel magyarázza?
– Számomra sokkal érdekesebb és fontosabb az, ami túlmutat a színészi ábrázoláson, amit a fizikum meg tud jeleníteni. A fotográfia lényege van benne: lefényképezni és megörökíteni az embert.
– Tóth Orsi a maga természetességében zseniális. Betörhet a filmszakmába, mint hajdanán Törőcsik Mari?
– Szerintem igen. Orsit komoly sztárnak tartom.
– Miért mondja ezt? Ha valaki, ő épp nem sztár!
– Dehogynem! Persze nem bulvár értelemben gondoltam. Mindent tud, amit a legnagyobb színészek tudnak.
– Ön pedig lemezteleníti kamerájával a szereplőit…
– Csupán annyit kérek tőlük, ne legyenek mások, mint amilyenek. Teljességgel vállalják magukat. Alkotótársnak tartom őket, felnőttnek. Én csak ajánlani tudom nekik, hogy mitől lehet erősebb a végeredmény. A lényeg rajtuk múlik.
– A színész tud a rendező nélkül létezni, a rendező viszont semmire sem képes a színész nélkül?
– Ez így van. Véleményem szerint a rendező szerepét túlértékeljük. Pedig az a lényeges, ami a kamera előtt van. A színész, a táj, a fény – ezeket kell egyfajta dramaturgiai rendbe állítani. Egy felmérés szerint a filmekből csak a színészek arca és a zene hangulata marad meg az emlékezetünkben, a történet és a dramaturgia pár éven belül kitörlődik.
– Mit tehetnek ellene?
– Kelet-Európában kizárólag szórakozni és felejteni járnak az emberek moziba. Nagyon találóan nevezte Jancsó Miklós Magyarországot „operettország”-nak. A nyolcvanas évek közepén kemény rombolás kezdődött, a vadkapitalizmus új szemléletet hozott, az értékeknél fontosabb lett a pénz. Lehet felszabadultan szórakozni – és ennek is megvan a helye –, ám a lélek egyre jobban kívánja a tartalmat. Részben tehát az én generációm felelőssége, hogy a nívós dolgok kerekedjenek felül. Nézőket kell találni a filmjeinknek, a kortársak színházi előadásainak, kiállításainak.
– Érzi a vállán a terhet?
– Nem érzem. Nagyon kevés európai ország rendelkezik a mienkéhez hasonló filmhagyománnyal. Mindig minden generáció kőkemény minőséget tudott letenni az asztalra. Nekünk másfajta küzdelem jutott: azt a filmet behozni a köztudatba, ami már nem a vasfüggöny mögött készült. Mi más korban nőttünk fel, reflexeink is mások.
– Milyen szándékkal kezdett neki a Deltának?
– A táj ejtett rabul. A zárt deltavidék, az elszigetelt emberek. Egyébként mindegyik filmem története teljes mértékben fikció, én realista módon nem is tudok gondolkodni. Nem érdemes a mai valósággal párhuzamokat keresni.
– Pedig szeretünk kapaszkodókat találni…
– Ez a múltból táplálkozó hozzáállás, amikor erősen szociográfiai, társadalomkritikai kérdések merültek fel. Az én generációmnak általánosabb érvényű gondolatokat kell megfogalmaznia, a politizáló történeteket meghagyjuk másoknak.
– Ön színészként végzett először. Miért lett mégis rendező?
– Nincs rá pontos válaszom. Nagyon sokat tanultam Zsámbéki Gábor osztályában. Túl magasak voltak az elvárásaim a színészettel szemben, sok szempontból nem voltam képes az önmegvalósításra. A kamera mögött boldogabb és nyugodtabb vagyok.
– Tényleg játszott a Szomszédok sorozatban?
– Bekerültem az utolsó tíz részbe. Akkor már filmrendező szakra jártam. Szeretett tanárom, Horváth Ádám, a sorozat rendezője egyszer megkérdezte, nem akarok-e keresni egy kis pénzt, végtére is színész vagyok, be tudna tenni egy-két jelenetbe. Azon túl, hogy jó heccnek tartottam, anyagilag is jól jött.
– Hogyan fogadja a családja a sikereit?
– Helyi értékén kezelik. A magánéletemben semmi nem változik attól, hogy ilyen vagy olyan díjakat kapok a munkámért. Két gyermekem van, a fiam hároméves lesz, a lányom kilenc hónapos. A család észnél tartja az embert, mert mindig emlékeztet arra, hogy mi fontos igazán.