Színésznőből anya

– Hogyhogy nem tanított meg főzni az anyukád?
– Úgy, hogy ő sem tudott. Viszont nagymester volt melegítésből. A nagyi főzött, anyu melegített. Két bátyám van, képzelheted, mennyi kaja fogyott nálunk. Nincs az a dolgozó anya, aki bírja szusszal. Csak vasárnap főzött az anyu, a szokásos angol vasárnapi ebédet. A változatosság kedvéért hol sztéket sütött, hol csirkét, egyszer sült krumplival, másszor krumplipürével, de az elmaradhatatlan yorkshire puding mindig ott volt az asztalon. Kész koleszterinbomba, de ami hagyomány, az hagyomány. Most is, ahányszor hazamegyek Walesbe, már csurog rá a nyálam. És anyu mindig meg is csinálja.
– Ha már ezt a vasárnapi menüt nem tanultad meg, legalább a reggelit te készíted?
– Dehogyis! Michael. Dylan töri föl a tojást, Carys kavarja, én meg nézem. Közben elszürcsölöm az első kávét. Azt is lehetőleg az étkezőben.
– Pedig mintha egyszer nekiduráltad volna magad, hogy jó szakácsnővé válj...
– Volt ilyen, de abba is hagytam gyorsan. Évekkel ezelőtt, a New York-i lakásunkban meg akartam lepni Michaelt, aki akkor még csak udvarolgatott, hát gondoltam, összeütök valamit, nem akkora ördöngösség ez! Amikor már lángolt a sütő, csak akkor kaptam észbe, hogy valami nagy gáz van. De ahelyett, hogy fogtam volna egy konyharuhát és lecsapkodtam volna, vagy egy fazék vizet, hogy leöntsem, sikítva rohantam a nappaliba: Michael, Michael! Persze eloltottuk a tüzet, de azóta nem merészkedek a konyha környékére sem.
– Tehát a tejbegrízt nem lehet rád bízni. De mi a helyzet a babázással? Mennyire ábrándoztál kislány korodban arról, hogy egyszer anyuka leszel?
– Soha nem babáztam. Anyu minden évben kétszer is próbálkozott, karácsonyra és a születésnapomra mindig babát vett. Most is megvan az összes: olyanok, mintha a boltból léptek volna ki, mert egyikhez se nyúltam. Talán egyszer-kétszer megfésültem a hajukat, de ennyi. Szemben az unokanővéremmel, aki megállás nélkül nyűtte a babákat a kis babakocsijában. Ő imádott bébiszitterkedni, én utáltam. Nem volt hozzá türelmem. De a szívem mélyén mindig akartam gyereket. Nem tudtam elképzelni az életemet úgy, hogy nincs gyerekem. Ez valószínűleg onnan ered, hogy az unokatestvéreim mind fiatalabbak nálam, és velük nőttem föl. De hogy kamaszkoromban egy csöpp anyai ösztön se volt bennem, az biztos.
– Érdekes, hogy megfordult veled a világ. Azt nyilatkoztad valahol, hogy régen a szakmád volt fontos, most meg mindennél fontosabb, hogy anyuka vagy.
– Igen. Elsősorban anya vagyok és feleség. Ezek soha vissza nem térő évek a gyerekek életében. Dylan hét-, Carys ötéves, egyik tündéribb, mint a másik. Mindenkitől azt hallom, hogy minden percért kár, amit nem velük töltök. És bizony, ha kell, a szakma rovására. Mielőtt Michaellal találkoztam, úgy éltem, hogy ha munka van, már repülök is. Ha Romániában, ha Kínában, akkor oda. Meg se kérdeztem, hova kell mennem, csak azt, hogy mikor indul a gépem. Ha most elvállalok valamit, hát csak olyasmit, amit közel forgatnak Bermudához. Tanévben pedig nem moccanok ki. A gyerekek időbeosztása szent.
– És már nem izgat annyira az sem, hogy még híresebb, még jobb, még foglalkoztatottabb színésznő legyél?
– A szakmai éhségem nem csillapodott, de már nem éget a vágy, hogy filmet filmre halmozzak. Nincs bennem az a görcs sem, hogy folyton muszáj dolgozni. Csak akkor mondok igent egy filmre, ha tényleg tetszik a forgatókönyv, mert nem vagyok hajlandó feláldozni a magánéletemet, és akármiért kimozdulni ebből a bermudai paradicsomból. Még Michaelt is csak olyankor kérdezem meg, ha tényleg komolyan foglalkoztat egy felkérés. És ha neki is tetszik, akkor elvállalom. Felőle szerencsére azt csinálhatok, amihez kedvem van.
– Majdnem elfutotta a könny a szemedet, mikor az előbb a gyerekeidről beszéltél. Ha eszedbe jutott egy konkrét sztori, megosztanád velünk?
– Rengeteg édes sztorim van, hadd mondjak el egyet. Dylan azt a házi feladatot kapta, hogy írjon fogalmazást arról, mit csinálnak a szülei. Odajött hozzánk, hogy megbeszéljük, mire mondtuk neki, apu is, anyu is filmszínész. Igen ám, csakhogy mikor Dylan kétéves volt, akkor forgattam a Chicagót, s Michael volt a gyerekkel, a fiam pedig erre emlékszik. Ezért aztán azt írta a fogalmazásban, hogy anyu színésznő, az apu meg palacsintát süt.
– Sok nőtől hallottam, nincs csábítóbb, mint mikor egy férfi tüsténkedik a konyhában. Te is így vagy vele?
– Egy férfi kötényben a lehető legizgalmasabb látvány. Minden nélkül, csupán kötényben meg pláne! Főleg a férjem. Elöl épp hogy takarja valami, hátul látszik a gyönyörű feneke, van ennél vonzóbb, szexibb látvány? Megjegyzem, Michael nemcsak palacsintában király, grillezésben egyenesen verhetetlen! Olyankor nem tűr meg maga körül senkit. A grill közelébe se szabad menni. Egyszer Aspenben, a síparadicsomban nyaraltunk. Michael föltette a húst a sütőre, és felugrott a motorjára, hogy elszalad valami fűszerért. Figyeljem a grillt, mondta, de hozzá ne nyúljak! Na nem is nyúltam! De nem azért, mert szófogadó vagyok, hanem mert a hegy tele van medvével, és még csak az kellett volna, hogy összefussak az egyikkel, amelyik előmerészkedik az illatokra.
– Városi lány vagy, Londonban éltél, aztán New Yorkban és Los Angelesben. Még akkor is, ha maga a paradicsom, nem unalmas Bermuda?
– Más is kérdezte már. De mi nem azért élünk ott, mert adóparadicsom, hanem azért, mert Michael egész családja oda való. Az anyukája ma is ott él. Persze imádjuk New Yorkot, a nyüzsgést, a színházakat, az éttermeket, a múzeumokat, de mikor terhes lettem Dylannel, arra gondoltunk, a gyereknek sokkal jobbat tenne, ha kiköltöznénk valamelyik kertvárosba. Néztünk is házakat, de aztán rájöttünk, sokkal logikusabb, ha átköltözünk Bermudára. Egy óra negyven perc alatt New Yorkban vagyunk repülővel, a kertvárosokból se lehet gyorsabban bejutni kocsival. Azt mondtuk, kipróbáljuk. És ott ragadtunk, anynyira beleszerettünk. A gyerekeknek nem tudnánk jobb helyet elképzelni. A kutya se bánt minket, nem kerülgetnek se a fotósok, se a tévések. Az óvoda, az iskola remek, és bármikor átugorhatunk New Yorkba.
– Spanyolul mennyire beszélsz?
– Franciául egy kicsit jobban, de spanyolul sem adnak el. A fiam viszont már egész jól gagyog, mert a spanyol a második nyelv az iskolában. Én és Michael csak konyhanyelven vagyunk jók, és ezt értsd szó szerint: ha Mallorcán elvisszük az amerikai vagy az angol barátainkat vacsorázni, mindig csettintenek, hogy milyen jól beszélek.
– Végül még egy pletykát szeretnék tisztázni. Azt olvastam, négyszáz dolláros kaviársamponnal mosod a hajad, annyira hiú vagy. Igaz ez?
– Teljesen hülyének nézett az az újságíró, aki leírta! Ha nekem négyszáz dollárnyi kaviár kerülne a kezem közé, eszembe se jutna a hajamra kenni. Azonnal megenném. Ami pedig a szépséget illeti, abban nagyon sok meló van. Amit itt és most látsz, azért legalább négy órát dolgozott rajtam a sminkes meg a fodrász.
– Jól hangzik, csak nem hiszem el.
– Látod, milyen kár, hogy nem láttál két órával ezelőtt?