Gyilkosok rémálma

– Miért éppen most veszik elő ismét az aktákat?
– Bencze József, a tavaly kinevezett országos rendőrfőkapitány rendelte el az el nem évült, felderítetlen gyilkosságok áttekintését.
– Mennyi ügyről van szó?
– Körülbelül kétszázról.
– Igen magas szám…
– Ahhoz képest, hogy egyetlen ügynek sem szabadna felderítetlennek maradnia, valóban magas. Ha viszont arra gondol, hogy évente átlagosan 190­220 gyilkosságot követnek el, s abból 5-10-nek nem ismerjük a tettesét, már nem olyan rossz az arány. Igaz, a rendszerváltás előtt volt olyan év, hogy valamennyi elkövető kézre került.
– Mi romlott el azóta?
– Változott a rendőrség és változtak az elkövetési módszerek. A szolgálatnál egyre nagyobb a mozgás, a kollégák a korábbinál sokkal kevesebb időt töltenek egy­egy beosztásban. A gyilkosságok nyomozásához pedig néha kevés az intelligencia és a kombinációs készség, elengedhetetlen a tapasztalat is.
– Miben lettek mások az elkövetési módszerek?
– Korábban gyakori volt az úgynevezett háztartási gyilkosság. Apa és fia jól berúgott, egyik kést rántott a másikra, folyt a vér. Nem túl bonyolult történet. Ma pedig? A határok megnyíltak, több lett a külföldi elkövető és áldozat is. Lőfegyverhez csak az nem jut hozzá, aki nem akar. Kialakultak a bűnözői csoportok, a viták esetén a leszámolás pedig a bérgyilkos feladata. Ezek a legnehezebb ügyek, hiszen a gyilkos és az áldozata között korábban nem volt kapcsolat.
– Nem is lettek meg az elkövetők.
– Egy-két kivételtől eltekintve. Ami nem minden esetben jelenti azt, hogy ne ismernénk a tetteseket.
– Ha ismerik, miért nem fogják el őket?
– Mert nincs elég bizonyítékunk. Ilyen például az Aranykéz utcai robbantás ügye. Boros Tamással együtt négyen haltak meg, bizonyára emlékszik rá. De nagy valószínűséggel ismerjük Fenyő János gyilkosait is. Csak érdekességképpen említem, hogy amikor a bérgyilkosok megtudták, milyen „nagy” emberrel végeztek, rákértek az összegre.
– Ám ez esetben sincs elég bizonyítékuk?
– Pontosan.
– A leporolás azt is jelenti, hogy újult erővel keresik a robbantásos merényletek tetteseit?
– Nézze, az ügyek felderítése leginkább talán elszánás kérdése. Amikor a Nemzeti Nyomozó Irodán belül a vezetésemmel megalakult a döglött ügyek osztálya, kollégáimmal átnéztük ezeket az aktákat is. Az a benyomásom, hogy a többségüket fel lehetne deríteni. Nemcsak Boros Tamás felrobbantóira gondolok vagy Fenyő János bérgyilkosára, hanem Prisztás Józsefére is például.
– Ő volt az első kivégzett keresztapa, ugye?
– Jól emlékszik. Kerékpáron érkezett a merénylő egy csendes óbudai utcába, meg sem állt, egyetlen fejlövéssel végzett az áldozatával. De említhetem a Cinóber becenévvel elhíresült Domák Ferencet is, akit a lakótelepi lakásából csaltak le, majd meggyilkoltak.
– Szlávy Bulcsú gyilkosait viszont, önnek köszönhetően, felderítették. Miért éppen az övét?
– Mert az ő esete különösen izgatott, mivel az sem volt bizonyos, hogy meghalt. Több ügye miatt is eljárás indult ellene, nem lehetett tudni, hogy nem külföldön akarja-e kidekkolni, amíg elévülnek. Azt viszont bizonyosan tudtuk, hogy a Balaton északi partja az övé. Vitába keveredett az egyik üzlettársával annak barátnője miatt. Az üzlettárs meggyilkoltatta, majd eltüntette a holttestet. Éppen ezért elpöttyintettük az ismerőseinek, hogy át fogjuk kutatni a gyilkosság idején épült ingatlanaikat. Közben figyeltük az üzlettársat, s amikor az más helyre akarta rejteni egy garázs lebetonozott aknájának aljából a hullát, lecsaptunk rá.
– Mennyi ideig dolgoztak az ügyön?
– Csaknem két évig.
– Ez pályafutásának talán legnagyobb sikere. Miért nem folytatta?
– Mert időközben elértem a nyugdíjkorhatárt. A mostani „porolásban” már csupán szaktanácsadóként veszek részt.
– Közben pedig irigyli a kollégáit, akik egy-egy bonyolultabb ügy szálait bogozgatják?
– Az ilyesmin már túl vagyok, annak is örülök, hogy segíthetek. A kollégáim egy része még ismer, talán tekintélyem is van előttük, öröm velük dolgozni.
– Van értelme az akták elővételének? Hiszen ha frissiben sem tudtak eredményt elérni, miért tudnának most, évek múltán?
– Az idő nemcsak az elkövetőnek dolgozik, hanem a nyomozónak is. A tettestársak közötti viszony időközben megromolhat, és emellett csökkenhet a tanúk félelme. De említhetem a vádalkut is, amire a kilencvenes évek elején még nem volt lehetőségünk. Nem beszélve a technikai hatékonyság növekedéséről, például a DNS-vizsgálatról.
– Tudna említeni olyan gyilkosságot, amelyet évek múltán derítettek fel?
– Hogyne, például ott van a Favorit-gyilkosság. A pénzszállító cég őrét megölték, s a gyilkosok kétszázmillió forinttal leléptek. Az egyik elkövető öngyilkos lett, ám korábban elmondta az esetet a barátnőjének. Az továbbadta az információt, ami végül eljutott hozzánk. Öt év elteltével derítettük fel az ügyet, 1999-ben. Azóta már szabadult is a tettes.
– Némi malíciát érzek a hangjában. Kevesli a büntetését?
– A büntetés kiszabása a bíróság dolga, a mienk a felderítés. De ha már rákérdezett, elmondhatom, hogy halálbüntetés-párti vagyok.
– Ellenzői szerint viszont az akasztófának nincs visszatartó ereje.
– Ez lehetséges, ám nemegyszer maguk a tettesek mondják, hogy megérdemelték volna. Amúgy pedig semmivel sem humánusabb valakit évtizedekre a börtönben tartani, mint kivégezni. Nem beszélve arról, hogy ha ő nem tud is ártani a társadalomnak, azok, akik mellőle szabadulnak, ő pedig kiképezte őket, annál inkább.
– Netalán abban is eltér a véleménye a hivatalostól, hogy adott esetben a nyomozás hatékonysága egy-két pofonnal is növelendő?
– Sosem ütöttem meg nyomozás közben senkit, én inkább az agymunka híve vagyok. Csapdát állítani az elkövetőnek, kifárasztani, ellentmondásba keverni, ez igen. Ám ez nem jelenti azt, hogy egy kellő időben, jó helyre leadott s éppen eltalált erejű ütés nem viheti mérföldekkel előre a nyomozást. Igaz, ez manapság rebellis beszédnek számít…
– Az említett bérgyilkosságokon kívül mely elhíresült, ám megoldatlan ügyek izgatják?
– Ott van például a siófoki portásgyilkosság 1990-ből. Éjjel fejbe lőtték a férfit, s kiürítették mellőle a páncélt. Néhány évre rá a rézműves Novák család kivégzése az Ákos utcában. Apát, lányát és az áttévedt szomszédasszonyt mészárolták le. Itt az indíték sem világos, lehet, hogy a bérgyilkos elvétette a címet.
– A kétszáz felderítetlen ügy többsége azonban bizonyára egyszerűbb.
– Valóban, az esetek több mint negyedében például az áldozat vidéken egyedül élő, idős ember. Sok esetben óvatlanul szállást adnak a behízelgő modorú idegennek, aki esetleg munkát ígér ellenszolgáltatásul, ám egészen mást forgat a fejében. Néhány új adattal sok ilyen eset felgöngyölíthető volna.
– Vannak viszont olyan ügyek, amelyek vélhetően sohasem oldódnak meg?
– Ha, mondjuk, Bajánál a Duna kisodor egy emberi lábat, s csak annyi bizonyos, hogy gyilkosság történt, kicsi az esély. Vagy ha egy idős külföldi házaspár holttestére bukkannak egy autópálya menti parkolóban. Ezek ritka esetek, ezért vallom, hogy a gyilkosságok döntő többségében megtalálható az elkövető. Csupán az aktakötegnek találkoznia kell a maga nyomozójával, aki együtt él az üggyel egészen addig, amíg pontot tehet a végére.