Kell a média a terroristának

– Hogyan kell gondolkoznunk az egyre gyakoribb robbantások között a terroristaveszélyről?
– A terrorizmus természetesen létező veszély, de meg kell nézni, hogy kit miként érint. A világnak vannak nagyon erősen fenyegetett részei: ilyen a Közel-Kelet, az izraeli–palesztin konfliktus által érintett területek, Irak, illetve Ázsiának azon részei, ahol fegyveres szeparatista mozgalmak tevékenykednek. Európában is léteznek olyan országok, ahol tradicionálisan jelen van a terrorfenyegetettség: ilyen Spanyolország, Olaszország, Franciaország, Görögország, de Törökország is, ahol ezen a héten is robbantottak. A kelet-közép-európai országok azonban semmiképpen nem tartoznak ide.
– Tulajdonképpen mit is nevezünk terrorcselekménynek?
– A terroristacselekedeteknek mindig van politikai indíttatása, civilek ellen irányul, és valamilyen erőszakos eszközzel követik el. Én mindig tiltakozom az ellen, amikor politikusaink például azt mondják, hogy az Afganisztánban vagy Irakban szolgáló katonák ellen terrorcselekményt követtek el. Katonák ellen nem lehet terrorcselekményt elkövetni, ez jogi nonszensz, maga a nemzetközi jog sem ismer ilyet. Ha templomokra, zsinagógákra, pártszékházakra dobálnak Molotov-koktélokat, az terrorcselekménynek minősülhet, de a motivációt és a veszélyességet is mindig meg kell nézni: nevezetesen azt, hogy egy elmeháborodott – és ez nagyon tágan értelmezendő – cselekedetéről van szó, vagy szervezett erőszak áll a háttérben.
– Biztonságpolitikai szempontból mi lehet támpont? A szakértő véleménye?
– A biztonságpolitikai szakértő véleménye nem mindig releváns. A biztonságnak legalább olyan fontos része, ha nem fontosabb, hogy az egyes ember mit gondol a saját biztonságáról. A biztonság ugyanis mindig egy olyan politikai párbeszéd eredménye, amikor a politikus igyekszik meggyőzni a társadalmat, hogy ez és ez a probléma biztonságpolitikai kérdés – ennek pedig nem mindig van köze a valósághoz. Például Svájcban a lakosság majd’ 15 százaléka betelepülő, de alapvetően a svájciaknak nincsenek fenntartásaik az idegenekkel szemben. Ehhez képest Finnországban, ahol kb. 1,5 százalék a betelepülők száma, nagyon tartanak az idegenektől.
– Mi lehet ennek az oka?
– Az 1990-es években kezdtek a szakértők gondolkodni azon, hogy a konfliktusok mögött nem mindig katonai kérdések húzódnak meg, hanem identitásbeli problémák is. A 2005-ös londoni robbantás elkövetői második generációs bevándorlók voltak. Ők angol módon szocializálódtak, aztán elmentek egy három-négy hónapos vallási továbbképzésre Pakisztánba, ahonnan gyakorlatilag terroristaként érkeztek vissza. A kérdés ilyen esetben úgy vetődik fel: milyen az a társadalmi rendszer, amely képtelen integrálni a polgárait? Milyen az a társadalmi rendszer, amelyikben fontosabb a vallási, nemzetiségi hovatartozás az állampolgári kötődésnél? Az egymás mellett élés, a sokszínűség, a sok kultúra keveredése, amely a nyugati társadalmak büszkesége volt, a madridi és a londoni merényletek után, úgy tűnik, önmagában kevés.
– Mi lehet a megoldás?
– Együtt kell élni, és nem egymás mellett. A többségnek foglalkoznia kell a kisebbséggel, a kisebbségnek pedig be kell illeszkednie valamilyen módon a többségbe. Abban az esetben, ha ezeket a kisebbségeket kirekesztjük, magukra hagyjuk, leválasztjuk, vagy esetleg hagyjuk azt, hogy a kisebbségek önmagukat válasszák le a többségről, akkor a biztonság nagyon könnyen sérül. Tapasztalhatjuk ezt például az európai iszlám közösségek radikalizálódásánál. Az Európában élő iszlám vallásúak egy része úgy gondolja, hogy azokat a törvényeket kell itt betartani, amelyeket az iszlám országokban szokás. De kérdem én: miért is? A szegregáció, ha nem is a terrorizmust, de a társadalmon belüli erőszakot igenis szítja.
– Az ön által végigvezetett gondolatsor szinte pontosan megfeleltethető a magyarországi cigányság és a többségi társadalom között egyre inkább éleződő ellentétnek.
– Az elmúlt húsz évben a romakérdésről éppúgy nem mertünk tisztán és világosan beszélni, mint korábban, mert valójában nem tudjuk a megoldását. Ráadásul az európai politikai értékeket akkor kezdtük átvenni, amikor igen nagy ázsiója volt Európában a multikulturális egymás mellett élésnek, s mindenfajta társadalmi integrációt támadásként fogtak fel a kisebbségek. Akkor az még nem látszott, hogy ez a szemlélet egy ketyegő bomba lesz, és teljesen mindegy, hogy jobboldalról vagy baloldalról nézem. A romakérdés kapcsán egyfajta értelmiségi köldöknézés folyik nálunk, például azon vitatkozunk, használhatjuk-e a cigánybűnözés kifejezést vagy sem. A lényegi cselekvés irányába mutató gondolkodást viszont szemérmesen kerüljük.
– A magyarországi cigányság problémája lehet biztonságpolitikai kérdés?
– Igen, ma már bátran mondhatjuk, hogy az. Gondoljunk a közelmúlt eseményeire, a Magyar Gárda demonstratív fellépéseire, ami potenciális konfliktusforrás, és csak nehezebbé teszi a probléma megoldását. A felvonulás és hisztizés helyett azt kellene vizsgálnunk ugyanis, hogy mi a cigányság integrációképtelenségének a gyökere, s ebből milyen hatások és kötelezettségek hárulnak a többségi társadalomra, illetve magára a cigányságra. Itt egy nagyon őszinte szembenézésre van szükség. Az elmúlt húsz év legnagyobb problémájának azt tartom, hogy nem alakult ki valódi, mértékadó cigány értelmiség, aki felvállalta volna a cigányság politikai vezetését, érdekképviseletét és integrálását. Ezért elsősorban az a politikai elit a felelős, amely saját pártpolitikai érdekeinek rendelte alá a cigánypolitikát és annak képviselőit is. A romakérdés biztonságpolitikai kérdés, mert megoldása a normál politikai ügymenettől eltérő intézkedéseket követel. Márpedig elsősorban ez tesz valamit biztonsági kérdéssé.
– Visszakanyarodva a terrorcselekmények megértéséhez, általam elképzelhetetlen, hogy a titkosszolgálatok ne lennének olyan technikai tudás birtokában, amellyel bármikor bárkit és bármit megtalálhatnak.
– Azért ne gondoljuk azt, hogy a technika mindenható. A technikai eszközöket nagyon könnyen ki lehet játszani, a terroristák pedig nem buta gyerekek. Másrészről a mi titkosszolgálati képünk a hollywoodi filmekből táplálkozik, pedig egy FBI-iroda nem olyan, mint azt a filmeken látjuk. Valójában sok bürokrata ül sok kis számítógép előtt, és pötyögi a jelentéseket.
– A média nemcsak a titkosszolgálatokkal, hanem a terrorizmussal is sajátos viszonyban van.
– A terrorista, a média és a politikus között van egyfajta érdekegybeesés. A terrorista számára különösen fontos, hogy a médiába bekerüljön. A médiának a terrorcselekmény közvetítése nagy nézettséget hoz, a politikus viszont a terroristára hivatkozik, ha a biztonság érdekében szeretne minél szélesebb körű szabad kezet kapni, gondoljunk csak a guantánamói fogolykínzásokra. Ennek az összefüggésnek az a kellemetlenebb része, hogy a terrorcselekmények is mediatizálják a terrorizmust.
– Mit jelent ez pontosan?
– Ha egy terrorista fogja magát, és leszúr valakit egy késsel, akkor ebből maximum kishír lesz, vagy még az sem. Ha viszont Londonban robbant, akkor átüti a hírértékküszöböt, s ezáltal vezető hír, címlapsztori lesz belőle.
– Ez azt jelenti, hogy a média tulajdonképpen növeli a civil áldozatok számát?
– Bizonyos értelemben igen. A terrorista számára a saját bázisa felé történő elszámolásban létfontosságú, hogy minél többször megjelenjen a médiában. Úgy érzem, a média hírérzékenysége egyfajta versengést alakított ki a terrorcsoportok között abban az értelemben, hogy ki tud nagyobbat „merényleni”. Nyilvánvaló, hogy a szeptember 11-i tragédiát nehéz túlszárnyalni, de érezhető, hogy van egyfajta rangsor. A terrorista pontosan tudja, hogy Budapesten elkövetni merényletet sokkal kevésbé éri meg, mint Londonban. Budapesten nincs a CNN­nek állandó tudósítója, a bemondó Budapest helyett esetleg Bukarestet mond. A médiafelületért folyó harc szerves része a modern terrorizmusnak. Egyes elemzők szerint vannak olyan terrorcsoportok, amelyek évente csak egyet-egyet robbantanak, és csakis azért, hogy benne legyenek a tévében.