Magyarország átlátszó ország

– Milyen országban élünk?
– Viszonylag szegény, meglehetősen rendetlen és kicsit poros országban. De megvan ennek a XIX. századi hangulatnak is a maga bája. Nincs még minden szabályosra nyírva, portalanítva, kisuvickolva, mint a nyugat-európai országokban vagy Amerikában. A szegénységet már régen fel kellett volna számolnunk, de az, hogy nálunk még vannak bozótok, poros dűlőutak, tanyák, vadvirágos rétek, és nem gyomláltunk ki még mindent, ami nem „hasznos” és ami nem a holland üvegházakból származik, egyáltalában nem baj.
– A turisták talán nem így vélekednek…
– Vagy éppenséggel azért jönnek ide, mert itt még megtalálják azokat a tájakat és azt az életformát, amelyben az ő nagyszüleik is éltek, s ami számukra, otthon, örökre elveszett.
– Elmaradottságunkat adjuk el?
– Őrizni a múltból azt, ami érték, nem elmaradottság. És nem jelenti azt, hogy nem kellene a jelenleginél sokkal bölcsebben s következetesebben küzdeni gazdaságunk, politikai gyakorlatunk, társadalmi szerkezetünk, gondolkodásmódunk, magatartás-kultúránk súlyos elmaradottsága ellen.
– Aki járja a nagyvilágot, annak különösen feltűnő, hogy mennyire le vagyunk maradva az európai országok többsége mögött.
– Lemaradásunk fájdalmasan nagy. S hogy nem csökken ez a hátrány, azért elsősorban az ország vezetői a felelősek, de felelősek vagyunk érte mindannyian, ha nem viselkedünk európai polgárokként. Vannak azonban mentségeink. Gondoljunk csak arra, nálunk még az 1930-as években is jelen voltak a késő feudalizmus struktúrái, kötöttségei, hatalmi viszonyai. A társadalom túlnyomó többségének évszázadokon át nem nyílt lehetősége szabad polgári életre. Egy uradalmi faluban például hogyan is élhettek volna szabad polgárként a jobbágyok, zsellérek, béresek? Ez a kényszerű szolgaság beleivódott a lelkekbe. Nálunk a polgárosodás is jóval később indult meg, mint Nyugat-Európában, nem is szólva a demokratikus intézményrendszerek késői kialakulásáról. Alig két évtizede tanuljuk a demokratikus magatartás-kultúra szabályait.
– A nyugathoz való felzárkózás hosszú folyamat. Hiába minden szó, ha nincs mögötte tartalom?
– Évtizedek óta küszködünk azzal a problémával, hogy mit kellene tennünk annak érdekében, hogy Magyarország felkerüljön a sikeres országok világtérképére. Országreklámmal, országimázskampányokkal semmire sem megyünk addig, amíg az ország nem válik józan és szorgalmas, törvénytisztelő és felelősségteljes polgárok országává. Az új gondolatok, kezdeményezések, a kiváló minőség országává.
– Önnek szívügye volt Magyarország „kitalálása”. Miért halt el a kezdeményezés?
– Az én hibámból. Sikeresen indult a mozgalom, sok klub alakult vidéken.  Aztán elmentem külföldre tanítani, munkatársaim pedig elbizonytalanodtak. Nem csoda, mert egyfelől liberális politikusaink arról győzködték őket, hogy egy demokráciában a parlamentben ülő képviselők dolga az, hogy kitalálják az országot, nem pedig az állampolgárok ilyen-olyan gyülekezeteinek. (Nem találták ki!)  A konzervatív oldal pedig vérlázítónak, már-már hazaárulásnak tartotta a kezdeményezést, mert szerintük Magyarországot már ezer éve remekül kitalálták. (Kitalálták?)
– Pedig itthon ma is szükség volna társadalmi szintű együttgondolkodásra…
– Nagy szükség volna rá. De az elmúlt másfél évtizedben a politikai osztály következetesen megakadályozta, hogy az együttgondolkodás lehetőségei, a nyilvánosság terei kialakuljanak. Igaz, sajnos, történetileg sem volt nagy hagyománya nálunk az ilyen társadalmi párbeszédnek.
– Sokszor előfordult, hogy próbáltak beleszólni a munkájába, vagy akadályokat gördíteni ön elé?
– Az államszocializmus négy évtizedében mindenkinek ez volt a sorsa. Volt, aki beletörődött, volt, aki megpróbált kibújni a ketrecből. De függetlenül a politikai rendszerektől, a ketrecek újra és újra rázárulnak az emberre. Ha gondolkodó emberként akarunk élni, újra és újra ki kell törnünk belőlük. Én is valami ilyesmivel próbálkoztam. Irodalomtörténészként kezdtem, szociológusként folytattam, és az elmúlt másfél évtizedben már a kultúraelmélet és eszmetörténet kérdései érdekelnek.
– Jó, ha az ember felismeri a saját korlátait és mer változtatni?
– Jó, de azért kockázatos vállalkozás. Különösen azok számára, akik mindenáron nagy karriert akarnak befutni.
– Az ön pályáján egyéb kitérők is voltak, hogy csak a televízióelnökséget említsem. Semmit nem bánt meg?
– A televíziós kalandot semmiképpen sem. A hetvenes években viszont túl sok időt pazaroltam el empirikus szociológiai kutatásokra. A számítógépek akkori kezdetleges állapota miatt ez a szabadabb, elmélyültebb gondolkodástól vette el az időt. Azt nem bántam meg, hogy hosszú éveket töltöttem irodalomelméleti, szociológiai, eszmetörténeti kutatásokkal. Nemrég megjelent könyvemet, az Ikarosz bukását nem tudtam volna megírni, ha korábban nem kalandoztam volna el az emberi lét és sors ennyi és ennyiféle tartományában.
– Miként gondol vissza közéleti szereplésére?
– Igen, belekontárkodtam a közéleti dolgokba is, olyannyira, hogy tanulmányokat, könyveket is írtam ebből a témakörből. S ráadásul még a Magyar Televízió elnökségét is elvállaltam, eredetileg csak egy évre, mert akkoriban valamiféleképpen mindenkinek részt kellett vennie egy új ország felépítésében. Jó próbatétel volt, s azt hiszem, az úgynevezett médiaháború a demokratikus magatartásformák jó iskolája volt mindannyiunk számára.
– Ha belegondolunk, a médiaháború óta sem jobb a helyzet…
– Rosszabb lett. A kilencvenes évek közepétől elkezdtük rongálni a demokráciát, és az ország megindult lefelé a lejtőn.
– És boldogtalanná vált a nemzet. Talán nem véletlenül érik egymást mostanában a felmérések arról, hogy mennyire pesszimista a magyar nép.
– Az átmeneti időszak akkor is nagyon nehéz lett volna, ha a politikai elit jól végzi a dolgát, és nem követ el megbocsáthatatlan hibákat. A hibás döntések versenyében azonban sajnos leköröztük a szomszédos országokat. Hogyan lehetne valaki jókedvű, amikor elvesztette az állását, szakmai tudása leértékelődött, súlyos anyagi gondjai vannak. Az ország folyamatos sikertelensége sem szívderítő. Az emberek többsége nem látja az alagút végét, sem a saját, sem az ország életében.
– Ön sem látja?
– Képzavarral élve azt mondhatnám, hogy több végét is látom. Magyarországnak több lehetséges kitörési pontja van, csak veszekedés helyett hozzá kellene fogni a komoly munkához. 
– Hogy értékelnek minket a külföldiek?
– Nem nagyon ismernek bennünket, így aztán nem is nagyon érdekli őket, mi történik itt. Magyarország átlátszó ország. Európából vagy a világból nézve nincs, ami megállítsa a tekintetet. Jobban látszanánk, ha az elmúlt másfél-két évtizedben kitaláltuk volna, miben lehetünk a legjobbak a világban. S valamit tettünk is volna azért, hogy azzá váljunk.
– Azért legyünk optimisták?
– Legyünk felelősségteljesek, és tervezzük meg, milyen Magyarországot szeretnénk felépíteni. És legyen világos, hogy ebben a folyamatban kinek mi a feladata.