Ábel a modern rengetegben

– A Bige név gyakran felbukkan szépirodalmi művekben. Az ön családfája milyen mélyen gyökerezik a történelemben?
– A dokumentumaim szerint 1522-től jegyzik mint nemesi családot. Nem ismerek olyan Bigét, aki ne lenne rokonunk, maradt belőlük Erdélyben, de Kanadában, Hollandiában és szerte a világban élnek elszármazottaink.
– Ön mióta számítja magát magyar állampolgárnak?
– Születésemtől fogva, mivel Nagyvárad nem volt Partium sem, Bihar megye volt.  A nyolcvanas évek elején csak családegyesítés útján lehetett áttelepülni. Két és fél éven keresztül álltunk csaknem 150 méteres sort minden kedden és csütörtökön Nagyváradon a rendőrség előtt. Kivárta az ember, míg sorra került, aztán egy piciny, négyszögletes ablakon beszólt a ben ülő hölgynek: „Tessék mondani, van-e valami?” „Nincs semmi, de azért jöjjön vissza csütörtökön.” Aztán 1984-ben lett valami, megkaptam a kitelepülési engedélyt, mehettem a magyar konzulátusra, és innen már könnyen haladtak a dolog. Abban az időben kevés ember jött Magyarországra, inkább Nyugat-Európába, távoli kontinensekre igyekeztek a kitelepülők. Volt olyan is, aki hét évig állt ezért sorba.
– Mi fogadta?
– Magyarország akkor a gmk-s korszakot élte. Gürcölt mindenki látástól vakulásig, ez némileg szokatlan volt számomra. Meglepett az is, mennyire nem büszkék az itt lakók a magyarságukra, amit mi odaátról annyira irigyeltünk. Ma, immár magyar állampolgárként tapasztalom, hogy hasonló okból milyen hátrányban vagyok egy külföldi vállalkozóval szemben. Péten, a nitrogénműveknél 30 milliárdos beruházást végeztünk nemrég, ez a legnagyobb magánerős fejlesztés volt az országban. Egy peták állami támogatást nem kaptunk!
– Ez már a jelen, de térjünk vissza a megérkezéséhez: hol telepedtek le?
– Dombrádot választottuk, ahol feleségemmel kistermelői tevékenységbe kezdtünk. Vettem egy mezőgazdasági kézikönyvet, megtanultam palántát nevelni, építettem fóliasátrat, és uborkát, káposztát hordtunk a piacra. Egyszer beütött a karalábé: hetvenezer forintot kaszáltam vele. Ez akkoriban nagy pénz volt… Egyébként: a kapálás viszonylag könnyen ment, de a kasza hegye mindig belefúródott a földbe! Közben dolgoztam, mint kajakedző, mivel egykori sportolóként ilyen végzettséget is szereztem. Versenyzőim Storcz Botond korosztályába tartoznak.
– Ez egy szép vidéki idill. Mikor jött a „nagy durranás”?
– Volt magánvállalkozói igazolványom, és külkereskedelemre is jogosult voltam. Hollandiából szállítottam paradicsomot, paprikát, narancsot Oroszországba, vittem használt gumit Romániába, adtak érte pecsenyebárányt, aztán 1991-ben megalakult a B&H Kft., és ebből kinőtt a Bige Holding. Ekkor már a vágómarhától a szopós borjúig, a betonacéltól a horganyzott lemezig mindent szállítottunk. A feleségem A/4-es papírra gépelte a számlát, én kitöltöttem, megadtam a bankszámlaszámot, és kész volt az adminisztráció. Később felvettünk egy könyvelőt, mert már akkor nagyban ment a „rongyrázás”: egy kamion óvszert exportáltunk Romániába, kötött gyermeksapka indult Cserkassziba, jött helyette a hullámpala. 1992-ben 750 millió forintos forgalmat csináltunk, a következő esztendőben másfél milliárdot. Gyűlt a pénz, és 1994-ben megvettem a nagykállói fafeldolgozó telepet, amely ma is működik, 40 hektáron, ipari vágánnyal. Ott raktároztunk, előállítottunk, forgalmaztunk.
– Az igazi azért csak az volt, amikor 1996-ban megvásárolta a szolnoki Tiszamenti Vegyiművek legendás gyárát.
– Az sem ment egykönnyen. Először viszszaadták a pályázatomat, hogy érvénytelen. Elképzelem, amint forgatták az asztalon az ÁPV Rt.-ben: „Ki ez a Bige?” Nekem akkor az egyetlen „felső kapcsolatom” a dombrádi polgármester volt… Talán ezért is volt, hogy csak harmadszorra sikerült. Később megtudtam, hogy azért ment olyan nehezen, mert valaki „le akarta nyúlni” a gyárat.
– Aztán tüntettek ön ellen Szolnokon…
– Ez így igaz. Kibontottam a privatizációs csomagot, és legnagyobb meglepetésemre ott volt benne egy lakótelep, természetesen lakókkal, legtöbbjük szolgálati alapon költözött oda évtizedekkel korábban. Az 50 négyzetméteres alapterületű lakásokban havi 2500 forintot fizettek, ebben benne volt a szemétszállítás, folyosóvilágítás, meleg garázs a Trabantnak. Én megértettem az ott élőket, de kértem, ők is értsenek meg engem: az utolsó fillérünket költöttük a gyárra, fejleszteni kell, ott kopogtatnak az ajtón az egyre szigorodó környezetvédelmi előírásokkal, így nem tarthatok fenn egy lakótelepet szociális indítékból. Végül piaci áron sikerült eladni 26 lakást, a két munkásszállót és a többi lakást viszont az ÁPV Rt. visszavette, és a szolnoki önkormányzat tulajdonába adta. A lakások ára ment a környezetvédelmi beruházásokra, fejleszteni csak évek múlva tudtunk.
– Másnak ekkor ment volna el a kedve az egésztől, ön viszont 2004-ben megvette a Péti Nitrogénműveket.
– A Péti Nitrogénműveket már az elején kinéztük, ám időközben elkelt. Amikor 1996-ban, az 500 millió forintunkkal körüljártuk a piacot, nem nagyon volt mit privatizálni a szakmán belül. Az orosházi üveggyárat kínálták, aztán a szolnoki vegyit… 2004-ben azonban kaptunk egy levelet a közvetítő cégtől, hogy eladó a Pét. Elmentünk a tulajdonos titokszobájába, megnéztük az iratokat, tetszett, megvettük.
– Az eddigi sikerei közül mire a legbüszkébb?
– A három fiamra és a feleségemre, aki mindig mellettem állt. A kollégáimra, akik kiváló szakemberek. Velük építettem Szolnokon zöldmezős beruházásban egy új műtrágyagyárat, amely német technológiával működik, a mai kor követelményeinek megfelelően. Tavaly Péten befejeztük Európa legnagyobb salétromsavgyárát. Ugyancsak Péten került tető alá egy műtrágya-granuláló üzem, logisztikai központ, hogy csak a legjelentősebb beruházásokat említsem. Gondolom, jó néhány önkormányzat nem bánja, hogy éppen őrájuk esett a választásunk.
– Az önök műtrágyája a legolcsóbb a piacon, de az orosz és az ukrán műtrágyát, ami valóban olcsó lenne, védővámmal tartják távol a magyar piactól.
– Mi az Európai Unió tagja vagyunk, és nem a KGST-jé. Az unióban vannak reteszek, egyébként teljes joggal. Van védővám a műtrágyán, de csak Oroszország irányába. Ma Európában 500 dollár körül van 1000 köbméter földgáznak az ára. Oroszországban ez nem éri el a 100 dollárt, de Ukrajnában is csak 160-170 dollár körül mozog. Ráadásul ezekben az országokban nincsenek túlzottan szigorú környezetvédelmi szabályok, így tehát nemcsak Magyarország, hanem a teljes unió sem tudna velük versenyezni. Attól függetlenül, hogy olcsó az alapanyag, mind az oroszok, mind pedig az ukránok megkérik a műtrágya árát. A talajerőt növelő termékek keresett áruk lettek, és ezt mindenütt tudják.
– Ez igaz, viszont a gazdák ettől nem lesznek boldogabbak…
– A helyzet az, hogy számtalan globális probléma jelenik meg a műtrágya árában. A bioalapú üzemanyagok megjelenése miatt összeszorulnak a termőhelyek, így kisebb területről kell több kenyérnek valót betakarítani. A hatékonyságot többek között a műtrágyával lehet elérni, így elképesztő drágulásnak lehetünk tanúi az alapanyagpiacon. A kálium-klorid ára néhány hónap alatt négyszeresére növekedett; amikor ezt az oroszoknál szóvá tettük, azt válaszolták, örüljünk, hogy egyáltalán kapunk, olyan nagy iránta a kereslet.
– A hírek szerint ön is benne van mint „áldozat” a lehallgatási botrányban.
– Igen, én is hallottam róla, véleményem szerint egyetlen embernek áll érdekében, hogy ilyen módon szerezzen információt a cégemről és rólam. Őt azonban nem kívánom megnevezni…