Egy tapírt sem tartok otthon

– Szinte naponta látjuk önt a tévében, nyilatkozik újságoknak, rádióknak, a legnépszerűbb szóvivők közé tartozik. Hogyan viseli ezt a fajta sztárságot?
– Szerintem mi, szóvivők, nem vagyunk sztárok, bár észrevettem, hogy gyakran felismernek az utcán. Ilyenkor többnyire megpróbálnak ingyen belépőjegyet kérni, de ezt a kívánságot sajnos nem tudom teljesíteni. Egyébként jól viselem a népszerűséget, ami szerencsére nem változtatta meg személyiségemet.
– Gondolom, nem véletlenül választotta ezt a pályát.
– Nem is tudom, hogy én választottam-e a pályát, vagy az engem. Amióta az állatkert létezik, 1866 óta, mindig nyilatkozott valaki az újságíróknak. Ezek általában a vezetők voltak, kimondottan szóvivő nem létezett. Én már 1999 óta tartom a kapcsolatot a sajtóval, és sosem ijedtem meg, ha nyilatkozni kellett. Aztán úgy hozta a sors, hogy 2004-ben megbízást kaptam a szóvivőire posztra. Pedig nekem nem kommunikációs végzettségem van, ellentétben sok más szóvivővel. Azok közé tartozom, akik valamilyen szakmából nőtték ki magukat, mint például Győrfi Pál, akinek mentős képzettsége is van. Én állattenyésztő mérnök vagyok, dolgoztam állatgondozóként az állatkertben, ezért nem ér váratlanul, ha feltesznek szakmai kérdéseket. Szerintem egy jó szóvivőnek nagyon felkészültnek kell lennie, ugyanakkor a tudását jól kell tudni továbbítani az emberek felé. Nagyon törekszem a hitelességre, hogy az emberek el is higgyék, amit mondok.
– Elképzelhető, hogy éppen a hitelessége miatt keresik meg más szakmai kérdésekben is?
– Ez azért lehet, mert az emberek természettudományos műveltsége általában hiányosabb, mint a humán területeken szerzett. Sokszor megkeresnek, ha idegen nyelvből fordítanak és abban állatnevek szerepelnek. Legutóbb például képaláírás kellett a pápa ausztráliai látogatásáról szóló fotóhoz, amelyen különböző erszényesek társaságában szerepelt. Nemrégiben a Berliner Zeitungnak is tudtam segíteni: kinyomozták ugyanis, hogy a Knut névre hallgató jegesmedvebocs, akinek híre bejárta a világot, magyar származású. Apai ági dédszülei nálunk éltek a harmincas években, és a német kollégák nagyon örültek, hogy tudtam róluk fényképet küldeni.
– Honnan ez a határtalan érdeklődés és szeretet az állatok iránt?
– Már kisgyerekkoromban eldöntöttem, hogy állatokkal akarok foglalkozni. A természet szeretetét a szüleimtől örököltem, akikkel rendszeresen jártunk túrázni a hegyekbe, a Tiszára. Nővérem szintén szereti az állatokat, kutyakiképzéssel foglalkozik. Tizenkét éves voltam, amikor megjelentem az állatkertben azzal az elhatározással, hogy önkéntes állatgondozó szeretnék lenni, tehát ingyen dolgoznék. Ehhez kellett a – jó értelemben vett – megszállottság, hiszen hétköznap iskolában voltam, hétvégeken, szünetekben és egész nyáron meg az állatkertben. Sok szülő ezt nehezen viselné el, de szerencsére apám is megszállott: ugyanúgy viszonyult a vitorlázórepüléshez, mint én az állatokhoz. Így, miután érettségiztem, főállású állatgondozó lettem. Közben elvégeztem a kaposvári egyetemet.
– Miért éppen oda jelentkeztél, hiszen ott főleg a haszonállatok tenyésztését tanítják?
– Ez így volt régen, de ma már bővült a képzés: van például terráriumi, valamint hobbi- és társállat tanszék is. Mivel engem az állatkerti, egzotikus állatok érdekeltek, választhattam volna a természettudományos felsőoktatást is, viszont az állatcsoportok tartásával, takarmányozásával és gondozásával csak az agráregyetemeken lehet megismerkedni. Nem is bántam meg, hogy Kaposvárra jártam, mert nagyon jó oktatóim voltak, most is tartom velük a kapcsolatot, s visszajárok előadásokat tartani. Annak is örülök, hogy megismerkedtem a gazdasági haszonállatok tenyésztésével is, hiszen az őshonos magyar fajták nálunk is megtalálhatók. Viszont a szakdolgozatomat a kengurukról írtam. Korábban, még önkéntesként hét évig gondoztam ezeket a jól fésült emlősöktől alaposan eltérő erszényeseket, így volt alkalmam alaposan megismerni őket.
– Otthon is vannak állatai?
– Én annyira szeretem az állatokat, hogy otthon egyet sem tartok. Szerintem nyomorúságos látványt nyújt, amikor egy kis terráriumban látható némi forgács meg egy aranyhörcsög vagy tengerimalac. Sokan tartanak úgy kutyát, macskát, hogy egész nap nincsenek otthon, pedig velük foglalkozni kellene. Ilyenkor persze arra hivatkoznak, hogy szeretetből tartanak állatot, holott valójában azért csinálják, mert szeretnék, ha lenne állatuk. A két dolog között nagy különbség van! Aztán a rosszul értelmezett állatszeretet következtében sokan agyonetetik kedvenceiket, akik elhíznak. Mivel én alig vagyok otthon, nem is vállalhatok állatot.
– És mi a helyzet az állatkert lakóival? Azok nincsenek rabságban?
– Ha valaki a vadonhoz hasonlítja a körülményeket, erre a következtetésre juthat. A vadonban valóban szabadon élhetnek, de számos veszély leselkedik rájuk. Meg kell küzdeniük a napi élelemért, meg kell menekülniük a nagyobb ragadozóktól, a vadászoktól, tehát kockázatos az életben maradásuk. Nálunk biztonságban vannak az állatok, gyógyítani tudjuk őket, s megteremtünk számukra minden feltételt, hogy jól érezzék magukat. Tágas kifutók, dombok, mászókák szolgálják a komfortérzetüket. Ez a világ egyik legkorszerűbb állatkertje, felvesszük a versenyt bármelyik hasonló létesítménnyel, ami nagy dolognak számít egy ilyen kis országban.
– Már azért is, mert bizonyára nem fillérekbe kerül a több ezer állat s az egész létesítmény fenntartása.
– Az éves működési költségünk 2–2,5 milliárd forint, aminek kétharmada a belépőjegyekből származik. Az állatkert legfőbb támogatója az állampolgár: évente egymillióan jönnek el hozzánk, a leglátogatottabb kulturális intézmények közé tartozunk. A fennmaradó működési költség sok helyről jön össze: természetesen hozzájárul a fenntartó, tulajdonos fővárosi önkormányzat, számolunk a büfék bérleti díjával, a személyi jövedelemadó egy százalékaival és a jelképes örökbefogadásból származó adományokkal is.
– És a nyáresti koncertek bevételével?
– Abból nem volt hasznunk, az egy régi szép hagyomány felelevenítése. Mivel az állatkert kulturális központ, ahol műemlékek, szobrok vannak, helye van itt az igényes zenének is, mint hajdanán. Megvan az az LGT-szám, hogy Szól a rádió? Ebben Presser ezt énekli: „a rádióról ’24-ben feljegyezhették, hogy az állatkertből sugározta az első koncertjét”.
– Hogyan csalogatják ide az embereket? Sokba kerül a reklám?
– Szerencsére nem kell sokat költeni rá, hiszen olyan dolgok történnek nálunk, melyek felkeltik a sajtó érdeklődését. Elterjedt a hír, hogy milyen hatalmas fejlesztések zajlottak le nálunk az utóbbi évtizedben: megújult például a nagy szikla, a szavannakifutó, rengeteg új faj, különlegesség érkezett hozzánk. Most, októberben és novemberben pedig azért van sok látogatónk, mert a nyugdíjasok harmadannyi áron jöhetnek be, mint máskor, ráadásul a velük érkező unokák is kapnak kedvezményt.
– Megéri ez az akciós ár?
– Mi nemcsak a bevételre utazunk, hanem arra is, hogy minél többen jöjjenek el hozzánk. Egyik fő célunk továbbadni a természet szeretetét, s ha ez sikerül, már nem dolgoztunk hiába.