Kiképzés és frontszolgálat

– Van-e a televíziózásnak egy  olyan különleges nyelve, ami csak öntől tanulható meg?
– Nem, kérem szépen, sokkal egyszerűbb ez annál. Az elsőéveseknek először meg kell tanulniuk leülni a kamera elé, és szabadon beszélni bele a csőbe, ami az optika. Látszólag egyszerű, és mégis talán a mesterségünk legnehezebb válfaja. Se súgógép, se semmi, és akár megadott témáról, akár választottról, lehetőség szerint kerek, értelmes magyar mondatokban kell beszélni. Ennek megvannak a törvényszerűségei, hiszen a beszélt nyelv nem hasonlít az írott szóra. Sokkal lazább, végtére is figyelembe kell venni, hogy a hallgató egyszer hallja, első hallásra kell megértenie, amit hall, hiszen nem lapozhat viszsza, mint egy újságban.
– Hogyan fogadják a leendő tévések a szakmai tanácsokat?
– Az ember azokat a tapasztalatokat adja át, amiket saját gyakorlatából szerzett. Hozzáteszem, hogy ezek saját „törvényeim”, nem szükséges követni őket, de végül is szolgáltatnak egy fogódzót, egy öreg szaktárs gyakorlatából elvonatkoztatott elveit. Aztán ugyanezt meg kell tanulni súgógéppel, ami megint egy másik feladat, mert egyrészt a súgógépről olvasni egészen más, mint rögtönözve beszélni. Másrészt súgógépre írni is meg kell tanulni, azt a bizonyos lazább szövetű nyelvet kell átültetni írásba. Én egyébként esküdt ellensége vagyok a súgógépnek, de tudomásul kell vennem a létezését.
– Akkor ön, gondolom, nem használ súgógépet.
– Nem. Most, az olimpia alatt életemben először kénytelen voltam. Nem is volt jó.
– Az is újdonság az ön pályáján, hogy gyermekkorának történeteivel lépett a közönség elé. Mióta készült ennek a könyvnek a megírására?
– Hogy készültem, az csak félig igaz. Készültem, de nem erre. Úgy vettem észre, hogy azok a képességek vagy készségek, amelyekre életfontosságú szükségem volt életem első negyed századában, a televíziós évtizedek során is elengedhetetlenek voltak. Igaz, nem életre-halálra ment a játék. Úgy gondoltam, hogy valamilyen didaktikus dolgozatot írni ebből nem érdemes. Nem vagyok író, én elsősorban olvasó vagyok, és ebben a minőségemben viszolyogtam volna egy ilyen írástól. Akkor azt találtam ki – jó lett volna vagy sem, már sosem derül ki –, hogy váltott fejezetekben írom meg a kettőt, tehát a páratlan fejezetek beszélik el az első huszonöt évet, a párosok pedig a tévés ötvenet, és így majd valamiképpen kisejlik, amit fentebb említettem a készségekről és képességekről.
– Könyvének címe, a Kiképzés, illetve tervezett folytatásának címe, a  Frontszolgálat, mintha militáns nyelvhasználatot sejtetne, miközben ódzkodik a katonai regulától.
–  Az én életemet a háború jellemezte. Én úgy fogom ezt fel, hogy az a 25 év, ami a könyvben szerepel – a háború alatt történtekkel, meg az elmúlt rendszerbeli létezéssel – képzett ki arra, hogy a fronton, amit viszont a televízió jelentett, megállhassam a helyem. Csak esetemben éppen a „kiképzés” ment életre-halálra, és a „frontszolgálat” csupán legfeljebb a pályafutás, mondjuk így, a karrier menetét befolyásolta.