Kinőttük a gyerekcipőt

– Fél a holnaptól?
– Ki nem fél? Rám ez eddig nem volt jellemző. De most, hogy megérintett bennünket a gazdasági világválság, az én tudatalattimba is beférkőzött a bizonytalanság érzése. Nem is a holnap, hanem a holnapután válik kérdésessé. Sokan anyagi és létbizonytalanságba sodródnak. Én igyekszem úgy védekezni, hogy nem gondolok rá.
– Nem lehetünk közömbösek…
– Eddig sem voltunk azok. Bár ekkora baj régen volt, mint most. Tudjuk persze, minden recesszió mély zuhanással jár, amit az emberek saját bőrükön is megéreznek. Ilyenkor jobban odafigyelünk a történésekre, híreket is gyakrabban hallgatunk. És elhatalmasodik rajtunk a félelem.
– Önnek nincs mitől félnie!
– Miért ne lenne? Ugyanolyan állampolgár vagyok, mint mások, legalábbis azt remélem. Ami pedig a szakmát illeti, ott sem lehet előre bebiztosítani magunkat. Bármi megtörténhet.
– Attól nem esik pánikba időnként, hogy nem tartozik állandó társulathoz?
– Egyáltalán nem. Nagyon szeretem a bizonytalanságot. Azért, mert abban rejlik a lehetőség, és akár jó dolgok is bekövetkezhetnek. A biztonságban az a rossz, hogy nem lehet jobb. Egy állandósult helyzet semmire nem ösztönzi az embert. Ezt pedig nagyon utálom.
– A kötöttségeket is…
– Azokat is. Színházban a biztonság kötöttségekkel jár. Én a lehetőségeimet szeretem a saját kezemben tartani. Engem az már nem hat meg, hogy majd mások jól sáfárkodnak a tehetségemmel. Ebben legfeljebb csak rövid időre bízom. Hogy hosszú távon mi történik velem, arra nem is vagyok kíváncsi.
– Akkor sem, ha rosszul alakul a jövő?
– Nem igazán érdekel. Ki dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz? Mi ketten? Van egyáltalán jó és rossz?
– Annak idején ott merte hagyni a Vígszínház társulatát. Mi kell az önállósághoz? Bátorság? Elszántság? Vagányság?
– Azt hiszem, leginkább bátorság. Nem sokkal utána volt egy eltévelyedésem – a Művész Színházra gondolok –, de szerencsére időben figyelmeztetett a sors. Jól érzem magam szabadúszóként.
– Kiaknázzák az ön sokszínű egyéniségét?
– Sok helyre hívnak, sok izgalmas feladattal keresnek meg. Ahogyan régen is. Gyakran vállaltam el olyasmit, amihez bátorság kellett. Nem egy esetben borotvaélen táncoltam, saját bőrömet vittem a vásárra. Volt, aki megjegyezte, mi szükség van erre. Ha én meg vagyok győződve arról, hogy valamit jól csinálok, akkor senki nem állíthat le.
– Tisztában van önmagával.
– Természetesen. Azért vállalok például kabarét, mert ahhoz van tehetségem. Persze drámai szerepeket is szívesen játszom, azon meg azok csodálkoznak, akik csak vidám műfajban tudnak elképzelni. Tragika és komika – mindkettő én vagyok. A közönség azonban inkább a szórakoztatói felemet ismeri, mert azt látják többen, és maga a műfaj is populárisabb. Ha egy héten kétszer játszom vidám darabban ötször meg drámában, biztosan az előbbire fognak emlékezni.
– Tíz éve megy a Heti Hetes. Bírja még?
– Ha a nézők bírják, akkor én is bírom. Úgy néz ki, hogy mindkét fél elégedett.
– Azt írta valaki: Hernádi szendén okos nő, ő a női kvóta a csapatban.
– Szendén okos nő? Ki írta ezt? A női kvótával egyetértek. Öt férfi mellé kell egy nő, aki frappírozza őket. Egyébként ez fordítva is igaz: engem is frappíroznak a többiek.
– Zavarba tudják hozni?
– Tíz év alatt már minden előfordult, csakúgy, mint egy jó házasságban. Arra is volt példa, hogy megbántottuk egymást. Mindegyiküket nagyon szeretem, eszem ágában sincs a lelkükbe gázolni. A froclizás, az más. Nem jellemző rám, hogy férfiakat sértegessek. Persze az életem során óhatatlanul megtörtént már, de nem akarnám megismételni, mert nem ez tesz boldoggá. Vigyáznunk kell egymásra.
– Megbántották már önt?
– Igen, megbántott már egy-két ember, ha nem is szántszándékkal. Mélyen övön aluli ütés volt, a nézők talán észre sem vették. Mi pedig két hét alatt kibékültünk, tisztáztuk a dolgot.
– Jobb a békesség.
– Haragudni nem szeretek. Akkor inkább bizonyos embereket kerülök. Nem sok ilyen van, egy vagy kettő, de azokkal nem akarok egy légtérben lenni. Ha mégis találkozunk valahol, illedelmesen köszönök, de beszélgetni nem állok le.
– A Heti Hetesben mint „szendén okos nő” egyben megmondó is?
– Olykor-olykor igazam van. Mert mások a szempontjaim. Érvényesül a női logika, amihez intuitív készség is társul. Ebben a nők verhetetlenek.
– Tény: másképp forog az agyuk.
– Egy picivel. De az nem jelenti azt, hogy ne lenne logikus, amit mondunk. A nők máshonnan kezdenek neki a megfogalmazásnak, más szemszögből vizsgálják az öszszefüggéseket. Ennek szellemében igyekszem én is valamit lerakni az asztalra.
– Amikor merészen fogalmaz vagy politikai jellegű kritikát mond, felszisszen valaki? Másnap megállás nélkül csörög a telefonja?
– Nem szoktak engem hívogatni. A raportok ideje is lejárt. A barátaim pedig nem azért állnak mellettem, mert én a televízióban szerepelek. Az is teljesen mellékes, hogy eljönnek-e a színházba megnézni vagy sem. Amikor találkozunk, nem azzal kezdődik köztünk a beszélgetés, hogy melyik szerepemben láttak utoljára.
– Nyilván azt is tudják, mi az ön véleménye a közállapotokról…
– Ezt sem a tévéből ismerik. Hetek múlnak el anélkül, hogy a színház vagy a televízió szóba kerüljön. S ennek nagyon örülök.
– Gondolom, reggel nem úgy bújik ki az ágyból, hogy a Heti Hetes esti felvételén majd jól odamondogat. Eltervez valamit is előre?
– Nem. Csak akkor szólok, ha nagyon kikívánkozik belőlem. Egyébként hagyom a többieket beszélni.
– Mennyit készül a műsorra?
– Mivel nem akarom felidegesíteni magam, nem figyelem napi rendszerességgel a híradásokat. Újságok és internet nélkül is jól megvagyok. A legfontosabb események úgyis utolérnek. A Heti Hetesben elhangzó híreket a felvétel előtti napon kapjuk meg, attól kezdve lehet készülni. Három-négy órát szánok rá. Ekkor az összes fellelhető háttéranyagot átböngészem, beleolvasok a napilapokba, bújom az internetet és a fórumokat. Mindkét oldalról persze.
– Hagyja magát befolyásolni?
– Csak nem képzeli! Nekem is van véleményem. És el is mondom.
– Bírja még szuflával?
– Időnként felröppen, hogy a Heti Hetesnek vége. Úgy tűnik, ez kacsa, mert a műsor még mindig létezik. Én is többször ki akartam már szállni, évente egyszer biztosan megfordul a fejemben a szakítás gondolata.
– És mi volna az indok?
– Hivatkozhatnék arra, hogy elfáradtam, vagy akár a jelenlegi politikai helyzetre. Komolyan mondom: ez kényes kérdés. A műsornak voltak mélyrepülései és voltak ragyogó pillanatai. Most már nem lenne érdemes abbahagyni.
– Néhány politikai kurzust is megéltek már…
– És a jövő is tartogat még meglepetéseket. Mindenképpen érdekes lesz.
– Megszokta már, hogy önt is címkézik?
– Ezt meg lehet szokni? Nekem soha nem fordult meg az agyamban, hogy valaha valakik szocialistának minősítenek. Hozzáteszem: az ő agyukban sem fordult meg soha. Hogy mások mit gondolnak rólam, az teljességgel érdektelen számomra, minden cselekedetük őket minősíti. De azért mégis érdekes, hogy ide jutottunk.
– Mindez nem nyomja rá a színészi pályájára a bélyegét?
– Ha rányomná, ha nem, egyiket sem tudnám meg. Akkor meg kár is vele foglalkozni.
– Mit remél?
– Hogy most már normális mederbe terelődnek a dolgaink. Észre kellene venni, hogy kinőttük a gyerekcipőt.