Miss Energia a négyzeten

– Nem szívesen lennék most a fotósunk helyében: egy fotográfusművészt fényképezni…
– Ó, nem kell tartani tőlem, már megtanultam, hogy ilyenkor teljesen kikapcsoljak.
– Nem volt ez mindig így: a te kritikai érzéked, munkabírásod, maximalizmusod legendás a szakmában.
– Ez a szüntelen tevékenykedés sokakat ingerelt, a konfliktusaim ebből eredtek. Nekem van egy mércém emberségben, tisztességben és szakmában – aki ezt nem érte el, én addig küzdöttem vele, amíg nem volt legalább a közelében.
– Ez tényleg nem túl népszerű elv manapság…
– A türelem és a tartás nem korunk erénye. Emlékszem, az első napomon a Magyar Fotó Vállalatnál riportra mentem a Láng Gépgyárba Seidner Zoli bácsival, ami annyit jelentett, hogy világosítóként cipelhettem a két hatalmas bőröndjét 50 méter kábellel, két lámpával, az optikákkal, az állványt meg a géptáskát. 47 kiló voltam és nagyon boldog. Máskor két napig ültünk az Elektromos-pálya világítótornyának tetején arra várva, hogy az Árpád híd alatt jöjjön hajó, a hídon legyen forgalom, az égen pedig felhő. Bojár Sanyi képes volt – szó szerint! – egy fából képriportot készíteni. Naponta csodák történtek velem.
– Míg sokak előtt 1956-ban kapuk – nemegyszer mögöttük börtönajtók – záródtak be, számodra új lehetőségek nyíltak. Sikerként élted meg?
– A forradalom bukása után a Magyar Fotó fele disszidált, így minket, fiatalokat bedobtak a mély vízbe. Rám a kultúra területét bízták. Bevallom, eleinte nem éreztem igazán jól magam a színházakban.
– Mikor tört meg a jég?
– Annál a bizonyos Tímár József-képnél éreztem meg először, hogy a művészet világában is sokat adhatok. Az ügynök halála című előadáson 1957-ben, a színfalak mögött kaptam el azt a pillanatot, amikor a halálos beteg színész felemeli a két bőröndöt. Kipróbálta, hogy elbírja-e majd a színpadon. Abba a mulandó, soha vissza nem hozható pillanatba annyi, de annyi érzelem sűrűsödött, ott nem csak a látvány reprodukálása történt.
– Hogyan boldogultál a színészekkel? Darvas Iván például köztudottan nehéz ember – te pedig albumot készítettél róla.
– Az operatőr férjem, Mátray Mihály által sokukat ismertem korábban is, és mindig volt affinitásom ahhoz, hogyan kell bánni a „kicsit bolond” emberekkel. A szakmában az egyes számú alaptételem: nem szabad leértékelned magad, a művész is ugyanolyan ember, mint te. A kölcsönös tisztelet elengedhetetlen – viszont a megbecsülésüket ki kell érdemelni. Például a korrekt játékszabályokkal. Soha nem adtam le olyan képet, ami előnytelen róluk, és amit előtte közösen nem elemeztünk ki. Róna Viktor és Orosz Adél balett-táncosokról nem jelenhetett meg olyan kép, amelyen nem tökéletes a spiccük, még ha a kompozíció egyébként szerintem hibátlan is volt. Ezenkívül a kapcsolatokat ápolni kell; az nem megy, hogy csak akkor keresem őket, ha akarok tőlük valamit. Ruttkai Éva lánya egyidős az én fiammal, tehát mindig tudtunk miről beszélgetni az öltözőben.