Nem gyűjtök trófeákat!

– Egyik világzenei fesztiválról a másikra utazik. Mindenhová meghívják?
– Miután már ez is szakosodott, nem hívnak meg mindenhová. Régebben egy ilyen fesztivál ezerszínű volt, az autentikus maszáj törzsi énekes éppúgy ott vendégeskedett, mint a hétpróbás világzenész. Ma túlteng a popba hajló hangos világzene, így megváltoztak a nagy rendezvények arányai, eltolódtak az értékek. Az én szívemhez közelebb állnak a hagyományos értelemben vett, sokszínű világzenei fesztiválok.

– Tavaly óta a magyar kultúra nagyköveteként is járja a világot. Van még hely, ahová nem jutott el?
– Persze. Éppen akkor hívtak Indiába, amikor második gyermekemmel várandós voltam, érthető okokból nem mertem útra kelni. Dél-Amerikában és Afrikában sem jártam még, kivéve Tunéziát és Algériát.

– Mielőtt felkerekedik, átgondolja, hogy miket fog énekelni? Afrikában például milyen dalokkal lépne fel?
– Az emberek és a természet közelségéből indulnék ki. A feketék nagyon szeretik a természetes, elementáris hangokat, ezért az énekhang, a ritmika azonnal megfogja őket. A magyar népzene annyira különleges, hogy biztosan élénken reagálnának rá. Nekem nem okozna gondot egy műsort összeállítani részükre.

– Máshol nehezebb lenne?
– Ott nehezebb, ahol a verbális kommunikáció nem működik, s nem tudok a közönséghez szólni. Ilyenkor én is feszélyezve érzem magam, mert nekem lételemem a közvetlenség.

– Nem elég kapocs a zene, az ének?
– De. Ám személyes történeteimmel még közelebb vihetem a hallgatót az élményhez, sokkal jobban meg lehet teremteni a zene befogadásához szükséges hangulatot. Ezt másképp nem is tudnám csinálni.

– Mindenben egyedül dönt?
– Életem egyetlen luxusa a szabadság. Senki nem szól bele a munkámba. Engem nem lehet kényszeríteni arra, hogy ezt vagy azt a fellépést elvállaljam. Csak olyankor mondok igent, ha teljes mértékben átadhatom azt, amit hitem szerint tudok. Máskülönben nincs is értelme.

– Ennek az a veszélye, hogy egy idő után nem fogják hívni.
– Nekem a minőség fontosabb. Harmincnégy évet eltöltöttem már a szakmában, tapasztalatból tudom, hogy az igazán lényeges dolgok megvárnak. Ez tényleg így van. Mondok egy példát: Peter Gabriel tizenkét évvel ezelőtt készített velem egy felvételt, és csak most jelent meg lemezen. Ettől még a dal ugyanaz maradt.

– Még jó, hogy csak tizenkét évet kellett várni. Egyébként érezte valaha is, hogy reménytelen a helyzete?
– Soha. Aki akart, mindig megtalált. Akkor is, amikor a Muzsikás együttessel énekeltem. Ez most sincs másként: őket is hívják, és engem is.

– Feltűnt, hogy egy ideje nem lépnek fel együtt. Különben is mindig így szerepeltek: Muzsikás és Sebestyén Márta. Sosem volt tagja az együttesnek?
– Én mindig is egy „hang” voltam. Annak idején Sebő Feri gyorsan „lecsapott rám”, velük kezdtem a színpadi zenélést, mai napig Halmos Bélával együtt mestereimnek tartom őket. Aztán jött a Muzsikás korszak: huszonöt év. Nyugaton én már 1981-ben együtt dolgoztam például a Pink Floyd menedzserével, miközben idehaza a Muzsikással énekeltem. E kapcsolatok hozadékaként aztán eljutottunk Angliába, Írországba és Amerikába. A Muzsikásnak jót tettek az egyéni sikereim, nekem semmi külön hasznom nem származott belőlük. A Deep Forest vagy Az angol beteg világsikeréből „csomagmarketing” lett, így kívánta a piaci érdek.

– Nemrég WOMEX-díjat kapott a Muzsikás az eddigi munkásságáért, a hétvégén pedig Prima Primissima díjat. Az ön nevét egyetlenegy nyilatkozatban nem említették meg hajdani zenésztársai…
– No comment! Az összes Muzsikás-lemezen ott van a nevem, akár megemlítik, akár nem. Huszonöt év szép idő, ennyit töltöttünk együtt. Lezárult egy korszak, s egy percig sem siratom!

– Nem esett kétségbe, tehetséges fiatal muzsikusokat talált, most velük dolgozik.
– Miért kellett volna kétségbeesnem? Tele vagyok energiával, tervekkel, nincs miért sajnálnom, hogy vége lett.

– Azon se csodálkozzunk, hogy élete első szólólemeze csak a napokban jelent meg?
– Márpedig ez így van. Harmincnégy év után egy japán (!) cég tette lehetővé, hogy kiadjak egy olyan albumot, ami az elejétől a végéig az én választásom szerint készült. Annak idején elénekeltem az István, a király Réka szerepét, engem választottak az Év énekesnőjévé, utána kaptam lehetőséget egy szólóalbum készítésére, ez volt a Dúdoltam én… Utóbb kiderült, ez is zenekari lemezként van számon tartva, tehát valójában ez sem az „én” lemezem! De most itt az első saját albumom, a Nyitva látám mennyeknek kapuját.

– Új utak tárultak fel?
– Bizonyára. Azokat a gyönyörű imádságokat, melyeket ezúttal énekelek, vonószenekari kísérettel nem énekelhettem volna el. Életem is elérkezett abba a szakaszába, amikor kamatoztathatom eddigi tapasztalataimat, és ehhez a lelki hátterem is sokkal alkalmasabb.

– Ahogy halad előre az életkor, letisztultabbá válik minden…
– Érdekes, engem csitriként is vonzottak a keservesek. Kritizáltak is érte eleget, minek éneklek öregasszonyhangon. Azért, mert tőlük tanultam a dalokat, csodálattal vettem át a hanghordozásukat. Ma már én is tudom, akkor tényleg nem álltak jól nekem. A népzene minden életszakasz képviselője számára kínál kincseket.

– Sőt, az érzések kifejezéséhez a legmegfelelőbb. Ezért volt önnek fontos, hogy édesapja temetésén énekeljen?
– Hiszem, hogy ott billent helyre a kapcsolatunk. Életében hosszú ideig ellenségesen nézte az én zenei munkásságomat. Ő csak „komoly dolgokat” tudott elképzelni kenyérkereső foglalkozásnak. Nemzetközi sikereimet nézve azonban kezdte belátni, hogy talán mégis van értelme az éneklésnek, de soha nem jött el egyetlen koncertemre sem. Aztán sorra megszülettek az unokái – három gyerekétől összesen nyolc fiúunoka! –, attól aztán feloldódott. Szigorú ember volt, nemigen emlékszem arra, hogy megsimogatott volna bennünket. A kölyköktől viszont teljesen elolvadt. Amikor meghalt az apám, úgy éreztem, lezáratlan a köztünk lévő viszony. Ezt csak azzal hozhattam helyre, ha a sírjánál dalban búcsúztam el tőle.

– Képes lenne ezt másoknak is megtenni?
– A néptánc atyja, Vásárhelyi Laci bácsi még halála előtt arra kért, hogy a ravatalánál énekeljek neki utoljára. Nagy Gáspár költő, Bankó Andris újságíró barátaimtól is így köszöntem el. Kizárólag személyes okokból vállalok ilyet.

– Pénzt nem kínálnak?
– Dehogynem. Kaptam már felkérést vadidegenektől, hogy esküvőn vagy temetésen lépjek fel. Ettől teljesen rosszul vagyok. Pedig rengeteg pénzt ígérnek. Ha semmilyen lelki kötődésem nincs, a világ öszszes pénzéért sem mondanék igent ilyen esetekben.

– Ellenben akár ingyen is szerepel olyan rendezvényeken, ahol mély lelki élmények érhetik…
– Nincs szebb annál, ha katarzist élhet át az ember! Én nem gyűjtök trófeákat, hogy itt is, ott is felléptem már. És nem ájulok el önmagamtól, hogy már megint milyen marha jó voltam. Nekem az okoz örömet, ha az énekemmel megérinthetem mások lelkét, és életre szóló élményt nyújthatok számukra. Kicsit olyan ez, mint egy lelki atya vállalása, ő is sebeket gyógyít.